Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 6. 1929-1930 (Budapest, 1931)
Pigler Andor: Giovanni Antonio da Pordenone ismeretlen festményei
«olasz festő a Will—XIX, századbóls munkái szerepellek. Tekintve a sorozat egyes darabjainak «klasszicisztikusam sima előadásmódját, nem is egészen érthetetlen, hogy ez a körülmény a korai ottocento festőit, pl. a Lampikal, Andrea Appianit, Filippo Agricolát vagy Odorico Polit it idézte emlékezetbe. Összevetve az újonnan azonosított budapesti festményeket a két londoni darabbal, összetartozásuk első pillantásra nyilvánvaló, s ezt csak megerősíti az a körülmény, bogy a sorozat ikonográfiája is pontosan megegyezik a Boschini és Zanetti állal adott tárgymeghatározással. Valamennyi kép deszkára van festve, s a négyzetalakú és nyolcszögletű darabok magassága és szélessége egyaránt 71 és 76 (-in. között váltakozik. A kis eltérésekel a fa egyenlőtlen száradása okozta. Ugyanennek következménye, hogy a festékréteg helyenként keskeny, függélyes csíkokban lepattogzott, szerencsére inkább csak a ruharészletek fölött. Régebbi kiegészítések Szent Lukács köpenyén mutatkoznak, újabban pedig a festéktömeg nagyobb foltokban egyedül Szent Bernardin kámzsáján hiányzott. Mindent összevéve tehát, a sorozat fenntartása kitűnőnek mondható, hála annak a megbecsülésnek, mely Velencében mindvégig osztályrésze voll, s amely nemcsak a régi leírások dicsérő szavaiban jutott kifejezésre, hanem abban is, hogy gondos kezek a festményeket azonnal eltávolították eredeti helyükről, amint ott rajtuk bizonyos káros behatások nyomai jelentkeztek. Az írott források kétségtelen tanúsága ulán most már nem nehéz a festmények stílusában felismerni Pordenone művészi sajátságait. A nagy, síkszerű és közeli szemléiéinél kissé üresnek ható formák, a határozóit körvonalak, a bő és nagy redőkben omló ruhák s minden járulékos elem mellőzése, azonnal a gyakorlott freskófestőre vallanak. Az árnyékolás csak a legszükségesebb mértékre szorítkozik; a testtömegek plasztikáját inkább a mögöttük megrajzolódó építészeti formák emelik ki. Ezeknek a zöldesszürke architektonikus tagoknak, egyszerű, egyenes párkányoknak azonban más fontos szerepük is van. Maguk az alakok ugyanis csak helyenként és nem következetesen éreztetik, hogy alulról való szemléletre voltak szánva; az evangélisták mögé helyezett és perspektivikus rövidülésben megjelenő párkányok mégis kellőképen tájékoztatnak a festmények egykori térbeli elhelyezéséről. Nemcsak az tűnik ki, hogy a festmények egykor mennyezet díszítésére szolgáltak, hanem azt is elárulják, hogy e mennyezet négy sarkában az evangélisták képei foglallak helyet, úgyhogy festett architektúrájuk mintegy a terem valódi falait folytatta felfelé. Ugyanez a testeit architektúra húzódik a ferencrendi széniek képein, azonban szöglelek nélkül, amiből arra lehet következtetni, hogy ezek a képmezők a mennyezet négy oldala mentén helyezkedtek el, s nyolcszögletű alakjukkal átmenetet képeztek a mennyezet közepére illesztett tondóhoz, mely Szent Ferenc sztigmatizációját ábrázolta. Az ilyen beeresztett festményekkel díszített mennyezetekről ma is jó fogalmat nyújt a velencei Sta Maria dei Miracoli dongaboltozata és a muranói Sta Maria degli Angeli soffittója, Pier Maria Pennacchinak tulajdonított képeikkel, melyek prófétákat, illetve szenteket ábrázolnak félalakban.' 1 Míg azonban e quattrocento-jellegű példákon a töké1 Repr. : Arduino Colaáanti; Volle e soITitli italiani, Milano 1926, pag. 30.
