Petrovics Elek szerk.: Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum Évkönyvei 6. 1929-1930 (Budapest, 1931)

Gombosi György: Pannóniai Mihály és a renaissance kezdetei Ferrarában

Magasrendű és gazdag az az ízlés és az az ötvösművészi fantázia, amely lyel ez a trónus ki van állít va. De azért fölösleges ezt, mint valami külsőséget azzal indokolni, hogy művészünk talán ötvösséggel is foglalkozott. Pannóniai Mihálynak nem kellett ötvösnek lennie: de ötvös módjára gondolkodott és gazdag ornamentális fantáziáját meleg közvetlenséggel ludta kifejteni, ez bizonyos. A következő renaissance-generáció ezt a gazdagságot már nem ismerte. Helyesen mondja Fiocco, hogy az áldozat, amivel Mantegna nagyságát megvásárolta, nem volt csekély: a szín, a felület életét, az anyaghatások nagy gótikus kultúráját kellett odaadnia érte. Tura száraz konstrukcióiból a részleteknek ez a mélységes szeretete, a tárgyban való elmerülésnek ez az áhítata teljesen kiveszett. A felület bársonyossága azonban csak a harmadik stílusfázis, egy újabb nagy behatás révén érte el teljes gazdagságát Pannóniai Mihály számára: Roger van der Weyden tanítása útján. Az a két nagy liliom, amilyenekei csak Roger müncheni triptyehonján vagy Hugo van der Goesnál látunk a firenzei és a berlini «Gyermek imádása»-n, flamand eredetű; a brokát és az arany, amely a trónus karfáján olyan valódi anyagmegérzéssel ragyog, mint kevés olasz képen, egy flamand mester tanításait árulja el ; az a nagy türelem és elmerülés, amellyel minden egyes gyöngyszem és minden egyes ezer reflexben csillogó drágakő megvan figyelve, ugyanonnan származik, ahonnan az új olajtechnika felületgazdagító, mélységadó lágysága: Rogertől. Ezek azok az összetevők, amelyek Pannóniai Mihály művészetét legutolsó fázisában megszabják. Michèle a későgólikus fejlődésen ál kíséri a ferrarai művészetet a lágy stílustól a «kemény stílus »-ig, Gentilctől Squarcioneig, azután meggazdagodik Roger besugárzása alatt. De az öreg nemzedék tagja már nem érti meg Piero della Francesea tanítását, amely bűvkörébe vonta Agnolo Parrasiót és Galassót, s idegenül fordul el Mantegnától, aki vezére lett a fiatal generációnak és ezzel együtt Cosimo Túrának. így olvasható le fejlődése élete végén keletkezett művéből, a Ceresből. A belfiorei stúdió négy ülő istennő-képe közül tehát Pannóniai Mihály Cerese képviseli a legrégibb stílusfázist. De Agnolo Parrasio is ősibb egy fokkal, mint Tura, aki nemcsak a legfiatalabb a három művész között, nemcsak valószínűleg társai halála után kapott helyet a stúdióban, de stílusalkotása is olyan feli ételek közt jött létre, amelyek későbbiek, mint a két másik művész stíluskomponensei : azokénál fiatalabb művészet ez, amely a két idős mesterre soha vissza nem hathatott. * Ilyen értelemben kell nézetünk szerint módosítani azt, amit Venturi írt erről a tárgyról. Amit mi Tura-iskola néven jelölnénk, az Vcnturinál a mester saját művei közt szerepel; ellenben Borsó stúdiójának képei nemcsak értékben állanak magasabban Tura átlagánál, hanem fejlődéstanilag is megelőzik őt : iskolaképeknek ezek nem tekinthetők. Ugyanezt lehet elmondani a milánói Poldi-Pezzoli • képtár Caritas-áról, amely talán ugyanebbe a sorozatba tartozott.