T. Bereczki Ibolya, Bíró Friderika szerk.: TÉKA 2003 1. (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2003)

Hegyi Füstös Ilona: Gyermek-világ

metek, és számos külföldön élő magyar is felkereste. Itt Szentendrén 2003. november 2-ig látható a kiállítás. A hazai és külföldi felnőttek egyaránt nosztalgiával fűszerezett örömmel csodálkozhattak rá olyan tárgyakra, játékokra, melyeket még ők is készítettek vagy használtak valaha, vagy egyáltalán nem ismertek. A karikahajtást, gólyalábazást lelkesen tanították csemetéiknek, sőt ők is próbára tették ügyességüket. A játékudvarban, és az egész Felső-Tiszavidék tájegységben életre keltek a régi játékok. A vállalkozó kedvűek maguk is készítettek rongylabdát, vesszőgúzst vagy akár múlt századi viseletbe bújtathatták papírból készített öltöztetőbabáikat is. A hűvös istállóban a magyar népmesék rajzfilmjei, a juhhodályban a diafilmek nyújtottak üdítő szórakozást. Sokan újra megízlelték a gyermekekkel való együtt játszás örömét. A szentendrei hagyományőrző óvónők „Fuszulyka" mesejátszó köre a Macskacicót játszotta el, a gyerekeket is pillanatok alatt a mese szereplőivé varázsolva. A mesebeli fonal, és a mese fonala gombolyítása közben egyszercsak felfigyeltem egy magából kikelten ordító tanárnőre, aki egy zokogó, pufi kisfiút „okított": „Megmondtam, hogy csak az menjen játékot készíteni, aki utána az iskolának adja...!" A mese bűvköréből visszahuppantam a keserű valóság talajára: Ez a célunk? így szerzünk örömet a gyerekeknek? Csak ennyire futja így tanév vége felé? Miért csak a penzum teljesítésére, és miért nem a kreativitásban rejlő örömre adunk lehetőséget? ... Valóban az a fontosabb, hogy az iskolai kiállításon ott díszelegjen az a zúgattyú, vagy az, hogy meg tudjuk szólaltatni, és a hangját más is megcsodálja, sőt a sikerélménytől sugározva elmondhassa, „én csináltam - magamnak", vagyis ügyes vagyok, nem vagyok másra utalva, szeressetek! A meghökkentő eset után a diófa árnyékába elbujdosó, zokogó kisfiúhoz mentem, mert nem hagyott nyugodni, hogy a lelkébe tiportak csupa jó szándékból. Ekkor derült ki, hogy az összeügyeskedett zúgattyút el is vette a tanító néni, hiszen „ő megmondta". A múzeumban dolgozó mesterek mindannyian rengeteg gyermekkel találkoznak, sőt együtt JÁTSZANAK, így amikor odaszaladtam a játék készítését irányító kollégámhoz, természetes volt, hogy egy éppen elkészült darabot elküldött a kisfiúnak, akinek ugyan felszáradtak a könnyei, a hátizsákban ott lapult a zúgattyú, de nem hiszem, hogy elárulta a tanító néninek... Nekem sem aka-