T. Bereczki Ibolya, Bíró Friderika szerk.: TÉKA 2001 1. (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2001)

eredeti épületek áttelepítéséről, a hiányzó elemeknek (például tüzelőszerkezeteknek) hasonló épületekből való pótlásáról. Miután mind kevesebb objektum közül válogathatunk, ugyanakkor a helyben megőrzés lehetőségei megnőttek, egyre kevésbé vállalhatjuk a felelősséget, hogy egy olyan, helyhez kötött, évszázadok során formálódott, pótolhatatlan látványt nyújtó emléket lebontsunk, áttelepítsünk, mint például egy kálvária. Noha legjobb tudásunk alapján igyekeztünk a kálvária egy meghatározott periódusát rekonstruálni, elemeit hiteles másolatként elkészíttetni, a tökéletes megvalósításra az emlékanyag pusztulása, a róla készült dokumentációk és megfelelő analógiák híján nem volt lehetőség. (A többi kálváriánál sem lett volna más a helyzet.) Ha a korábbi elvekhez tartottuk volna magunkat, vagy teljesen le kellett volna mondanunk a kálvária bemutatásáról, vagy csak a mára megmaradt torzóként szerepeltethettük volna stációképek, corpus nélkül, amiből a látogató vajmi keveset élvezett, okult volna. A múzeumban felépült kálvária esetében a 3. évezred fordulóján már csak a felsorolt eshetőségek közül válogathattunk. Ha a kálváriák általános meghatározását tartjuk szemünk előtt, a Szentendrén felépült gyulafirátóti kálvária mégis hiteles: messzemenően alkalmazkodik az adott környezethez, több évszázados élete tovább folytatódik: elpusztult részeit felújították - lehetőleg olyanra, amilyen régen lehetett. Hogy ma is él, mi sem bizonyítja jobban, mint a gyulafirátótiak ragaszkodása és szeretete, akik a megnyitóra, a kálvária megáldására nagy számban érkeztek Szentendrére, és a stációkhoz, feszületekhez virágokat helyeztek. H. Csukás Györgyi-Szűcs Gergely