H. Csukás Györgyi szerk.: TÉKA 1989 2. (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1989)

tünk. Mindnyájan fiatalabbak voltak nálam. Elbeszélgettünk, s megnyugtattak, hogy ha ez nem is éppen színház, de ... cirkusz, az van néha! - visított közbe a kis fekete. Kitört a nevetés. Biztosítottak, hogy jól fogom érezni köztük magamat. Derűs közvetlenség áradt belőlük, csak a barna gyerek hallgatott, s kortyolgatta a tejet rendületlenül. - Gyere be holnap, s a részleteket megbeszéljük. - mondta Erdélyi Zoli. Az a feszültség és várakozás, amely hasonló helyzetben mindannyiunkban jelentkezik, egycsapásra feloldódott. Rám ragadt az a derűs, szertelen vidámság, amely ezekből a gyerekekből áradt. Késő délután volt, mikor kijöttem. A tejivó fiú a kapuban utolért. - Bálint János. - mutatkozott be, s kezet fogtunk. - Sietnem kell haza, a feleségem szereti, ha pontos vagyok. A héten kimegyünk Szentendrére, eljöhet velünk! - invitált kedves előzékenységgel. - Majd meglátja, milyen jól együtt van itt a banda! s mosolygott. Hát így kezdődött. Azóta is hányszor jutott eszembe ez a 22 évvel ezelőtti találkozásom a "Falu"-val! 15 évet dolgoztunk együtt. A hőskortól, a kezdettől indultunk, és az a kis csapat, kik a rajzasztal mellett együtt ültünk, néhány kivétellel együtt is maradtunk. Akkor még én sem hittem, hogy itt lesz az én utolsó munkahelyem. Azt hiszem, ahogy én, ők is innen mennek el nyugdíjba. Évek óta talány számomra, s mai napig felvetődő kérdés, vajon miféle erő tartotta együtt, mifajta hatások érlelték össze ezt a kis csapatot. Milyen erő, miféle vonzalom hat a mai napig ebben a közösségben, pedig akadtak elkedvetlenítő nehéz napok is. Jóllehet a 20 év alatt voltak sajgó szívvel, szomorúan távozók is, igaz közülük többen visszajöttek. A "Falu" nem eresztette őket, aki elkerült közülük, időnként honvágyat érzett a Falu iránt. Olvasom Erdélyi Gábor mérnök-kollégánk visszaemlékezését. így vall: "Nem tudtam tovább Kispestről kijárni... Nagy szeretet volt bennünk egymás iránt. Mi lelkileg is összekapcsolódtunk, ez óriási volt... Hegyeket mozgattunk meg. Tizenkét éve eljöttem, nem dolgozom már ott. Egyszerűen hogy lehet, hogy ennyire részletesen él bennem minden... Előttem van minden... Annyira mélyen... Soha olyan munkahelyen nem volt azóta sem, ahol olyan szabadnak, boldognak éreztem magam!" Miféle ragaszkodás ez? Milyen körülmény, milyen viszonylatok tartják össze az itt dolgozókat ma is, mikor már vagy másfél száz emberből áll ez a közösség?