H. Csukás Györgyi szerk.: TÉKA 1988 2. (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1988)

VALLOMÁSOK EGY KÖZÖSSÉG ÉLETÉBŐL A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum fennállásának 20 éves évfordulóját ünnepeljük. 1968—1988? Nem. Minden korábban kezdődött. Számomra mégis ez az évforduló döntő jelentőségű, hiszen éppen húsz éve dolgozom a múzeumban. Pontosan 1986. augusztus 1 -je óta. Nagy idő! Még a „hőskorban" kezdtem. Tanúja voltam a kezdetnek, láttam az eseményeket, és végigéltem a kudarcokat; a többiekkel együtt vergődtem a hullámvölgyekben és együtt éltünk meg sok sikert... Komor, de biztonságos épületben kezdtük a terveinket, álmainkat szőni. Eleinte egy szobánk volt: télen jó meleg, nyáron igazán hűvös. Aztán több szobánk lettes később még több. Szinte a fél Néprajzi Múzeumot megszálltuk, szinte mindegyikünknek jutott hely, szoba, asztal, könyveipolc ... telefon. Aztán egyszerre mindez megszűnt. Ki kellett költöznünk. 1974-től a „prérin" éltünk. Száműzetésben. Kezdetben nem volt semmi, csak 46 hektár föld kerítéssel körülkerítve. 30 kilométer Budapesttől, és 6 kilométerre Szentendrétől. Napi három órát utaztunk, hajnalban indultunk és késő este értünk haza. Az autóbusz napjában háromszor járt. Jármű? Sehol. Autó? A stopra is fél napig kellett várni. Gyalogoltunk, ha esett, ha fújt, ha havazott. Tapostuk a sarat, bukdácsoltunk a rögökön. Nap mint nap. Meleg ebéd? Magunknak főztünk egy kis villanyrezsón, vagy napokig hideg koszton éltünk egy sokak által étteremnek hitt faházban. A réseken télen átfújt a szél, nyáron a függöny nélküli ablakok mögött fulladozva dolgoztunk. Körülöttünk rohangáltak az egerek, néha megették a fényképeinket, fölfalták a papírjainkat, megrágták az elemózsiánkat. A világtól elzárva éltünk. Telefonunk évekig nem volt és csak néhanapján állt meg előttünk egy-egy komor, fekete kocsi. Emberek jöttek a Minisztériumból ... Látogatni? Ellenőrizni? Egyébként csak a madár járt erre. Előttünk a nagy mező, körülöttünk a dombok. Csönd és béke... A jövő múzeumának színhelye... Igazán kis közösség, egy négy-öt tagból álló munkacsoport indította el a szabadtéri múzeumi munkát még 1967-ben, a budapesti Néprajzi Múzeumban. Mire 1974-ben Szentendrére kiköltöztünk, legalább 40-50 munkatársa volt a múzeumnak. Ma közel százötvenen dolgozunk itt. Időközben sokan elmentek közülünk, s jöttek mások, azután azok is más munkahelyet választottak, s mi új munkatársakkal gyarapodtunk. Voltak, akik maguktól mentek el, és voltak, akiket elküldtek, mások nyugdíjba vonultak. Voltak, akik elmentek és újra visszajöttek... és vannak, akik maradtak. Jöttek-mentek-visszajöttek-maradtak. Miért mentek el? „A sors így hozta" ... „el kellett mennem" ... „beteg lettem" ... „nem tudtam kijárni" ... „maradtam volna, de nem kaptam lakást Szentendrén" ... „nyugdíjba mentem" ... „kevés volt a fizetésem" ... Számukra, számunkra a válasz nem