H. Csukás Györgyi szerk.: TÉKA 1988 2. (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1988)

jem. De... És ez a „de" nagyon fontos, mert ezért mondtam el az eddigieket is, helyszíni felmérésekben továbbra is részt szeretnék venni, mert a legjobban ez hiányzik a falumúzeumi munkából. A gyűjtés, mert ezt tartom a legfontosabbnak az SZNM főtevékenységei közül, még ma is. — Most jutottam el egy olyan problémához, ami kezdettől fogva az egyetlen zavaró körülmény volt a Falumúzeum iránt érzett felhőtlen szeretetemben. Nekem, ha nemesborzovai lennék, például nagyon hiányozna a falumból az a harangláb. Semmi pénzért nem adnám oda. Még így is hiányzik nekem onnan, pedig soha nem láttam ott a Szamosközben eredeti helyén az igazit. Ezt a múzeum minden házára, óljára, istállójára, keresztjére és templomára értem, kivétel nélkül. Hányszor feltettem a kérdést magamnak, miért csináljuk? Miért építünk halott falut a Szentendre feletti dombokon? Ha ezekre az épületekre felhívhattuk volna a földiek figyelmét ott, ahol állnak, ti mentsétek meg őket, és legyetek büszkék rá, hogy a ti közösségeteknek ilyen szép múltbeli öröksége van! ... Még elgondolni is jó, mennyire más lenne hazánk vidéki arca, ha büszkék lettek volna az újat építők falujuk minden egyszerű kovácsolt ajtóvasalására, malmukról, templomukról nem is beszélve. — Ezután a kitérő után meg kell, hogy erősítsem azt a kijelentésemet, hogy szükség van a Falumúzeumra. És szeretek oda kijárni, főleg akkor, mikor nagy a csend, és a parkírozó nincs tele utazási irodák autóbuszaival. De mindjárt hozzáteszem, ez így van jól. Minél több látogató legyen, sőt... Évekkel ezelőtt el nem tudtam volna képzelni, hogy a Falumúzeumom más célt is szolgáljon, mint csendes tanulást, művelődést szolgáló sétákat. Rádöbbentem: ide, a pilisi dombokra nem Gyűrüfűk kellenek, hanem élő, zajos, művelődést szórakozással szolgáló, ha úgy tetszik, valamilyen formában új gazdákkal betelepített kistelepülések megszületése a jövő útja. Jobb lenne, ha nem leláncolt szobákba térne be a bamba turista, hanem egy okos játékban részt vehetne, és ha leverné véletlenül az értékes kerámiát, akkor büntetésből végignézhetné, hogy mondjuk három házzal odébb, az eredetileg arról a vidékről származó fazekas hogy készít újabbat, használati tárgynak. Ez csak példa, mert általános érvényű lenne, kézművesek százai dolgoznának és neveinének új mestereket. A templomokat pedig felszentelném. Eddig az elmélkedésem arról, hogy örök visszatéréseimben mit jelenthetne nekem a ma még szabadtéri néprajzi múzeum a jövőoen. Természetesen ehhez első feltételként az is hozzá tartozna, hogy mondjuk úgy három-négy esztendő alatt felépüljön az általam „Sokfalu"-nak nevezett múzeum, egy új kulturális centrum. Hadd emeljek egy újabb kifogást az épülő „Sokfalu" nemzeti jellege, tervezett csonkamagyarországi tökéletességének komolysága ellen. Ha valamikor elkészül, vagy talán már most, nem jelent-e csillapíthatatlan hiányérzetet a felvidéki, erdélyi, délvidéki, burgenlandi magyar népi építészet kirekesztettsége? — Hogy mit jelent nekem falumúzeumi múltam és onnan örökölt szemléletem? Ta-