H. Csukás Györgyi szerk.: TÉKA 1987 1. (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1987)

Meszes szekér a várpalotai Helytörténeti Múzeum udvarán gaszkodást példázza az is, hogy a meszes szekér jellegzetes tartozéka, a két lőcsre felerősített "kiabálófa" vagy "fellépőfa", mindig baloldalt helyezkedik el, ami még a baloldali közlekedés korszakának maradványa. Ezen állva mérték ki a meszet. A deszkaoldalú meszes szekér abban különbözik a közönséges szekértől, hogy vasalása erősebb, és "sleiffel", fékkel is felszerelték. Az úton lévő meszes szekér jellegzetes külsejét a fekvő félhenger formában ráboruló ponyva adta, amelyet elöl és hátul két félkörívben meghajlított "sátorfára", ill. az ezeket összekötő "szelemenre" borítottak, és alul lekötöttek. A meszesek a Dunántúl nagy részét és az Alföld nyugati részét járták, az elődök néha még Stájerországba is eljutottak. A Dunántúlnak csak azokat a körzeteit kerülték el, ahol helyben is égettek és árultak meszet /Sümeg, Tapolca vidéke, a Mecsek, a Vértes és a Dunazúg hg./. Kora tavasztól késő őszig úton voltak, néha még télen is elindultak, szántalpakkal szerelve fel a meszes szekeret. 50-10 0 km-t tettek meg naponta. Egy-egy útjuk általában egy hétig tartott, ezalatt 50 0 km-t is maguk mögött hagytak. Nem hiába járta Palotán a mondás: "Akkor lesz a világvége, ha minden meszes itthon lesz." A mész az utóbbi 150-20 0 évben a falusi háztartások nélkülözhe-