H. Csukás Györgyi szerk.: TÉKA 1985 2. (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1985)

Nevével indult meg a történeti hímzések újrafelfedezése a 70-es évek elején a díszítőművészeti szakköreikben képezett és szövetkezetekben hímzők körében. Több kiállításon szerepelt és díjat nyert kézimunkáin az űrihímzés Öltéselemei sokkal nagyobb gazdagságban vannak jelen, mint a mi úrasztall kendőnkön. Jóval nagyobb problémát jelentett viszont az eredetihez leginkább hasonló, megfelelő alapanyagok beszerzése. Koltai Lászlóné családi kapcsolatait is felhasználva, több világrészből gyűjtötte össze a finom vászonféleségeket és hímzőfonalakat. A különböző vásznak közül végül egy jól számolható szálszerkezetű, vékony, nem egészen fehérített, indiai származású lenbatiszt közelítette meg legjobban a mi 17. századi patyolatunkat. A másolat színei - a színskála szerint - két árnyalattal sötétebbek, mint az eredeti kendő színei. Lehetséges, hogy még így sem értük el a színek valamikori elevenségét. A szükséges színű' hímzőszálak manapság elérhetetlenek sodratlan selyemből, így olasz-és francia gyárakban készült sodrott selyem, ill. mercerizált, selyemfényű pamutfonalak helyettesítik őket* A kisebb-nagyobb felületek kitöltésére az ezüstszálak Franciaországból és Japánból származnak. A vékony vásznat fehér puplinnal bélelte alá Koltai Lászlóné, s bár a másolandó kendőnek szegése nem volt, keskeny csipkével keretezte. A mi kendőnk párnahéjként való másodlagos felhasználása következtében nem tekinthető tipikusnak, az egykori úrasztali kendőket, kehelytakarókat azonban gyakran vertcsipke, fémcsipke szegte. Sajnos a darabhoz illő vertcsipke nem állt rendelkezésünkre, gyári készítésű" keskeny klöplicsipke helyettesíti, melynek hullámvonalas szerkesztése közelít a vertcsipkééhez. A fehér pamutcsipkét Koltai Lászlóné teával színezte a lenbatiszt színéhez* A másolás menete a következő voltj