Füzes Endre: A szántalpas hombártól a tájházig (Skanzen könyvek. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)

Település - népi építészet - Népi építkezés Mecsek-Hegyalján

A XX. század fordulóján, tehát a korábbi egységes falukép megszűnt, a falvak építkezési jellege vegyes lett. Ma sokszor egymás mellett láthatjuk a régi zsúpos házakat, azok átalakult formáját, és a legmodernebb épületeket. A régi házak száma a vidék nagyméretű iparosodása következtében rohamosan fogy, ma már csak néhányat találunk Hegyalján a múlt századi építkezés reliktumaként. Ejtsünk néhány szót a hegyaljai pincékről és pincés házakról. A hegyaljai falukban jártunkban feltűnik, hogy több ház utca felőli vagy esetleg udvar felőli oldalán kisebb ajtót látunk, amely általában a talajnál valamivel alacsonyabb szinten van, és lépcső vezet le hozzá. Ezek az ajtók a ház alá épített pincék bejáratai. A pincék ház alá építését a térszínt is megkönnyítette. A legtöbb ház ugyanis lejtőre épült, így homlokzati része magasabb az átlagosnál. Ezért a pincéket általában a homlokzati rész alá építették, mégpedig úgy, hogy bejáratukat az utca felől kapták. Ez a megoldás a leggyakoribb. A XIX. század közepén pincék még nem voltak a faluban, hanem kint a szőlőkben. A legrégibb pincék a baranyás pincék voltak. Ezeket fél ig a földbe vájták, oldaluk földhányás volt, amit két-három méterre megmagasítottak. A pince hátsó része a föld alá nyúlt be. A baranyás pincék teteje nagyon egyszerű volt. Gerendákat, botokat fektettek keresztbe, arra rőzsét, vesszőt, szalmát tettek, majd az egészet beföldelték és jól ledöngölték. A XIX. század első felében - az emlékezet szerint - minden pince ilyen volt Hegyalján. Később már felemelt falú pincéket építettek vályogból vagy kőből. Tetejük szarufás volt és zsúppal fedték be őket. Ezek a pincék a jobbágyfelszabadítás ideje után terjedtek el. Elterjedésük egyik oka az lehetett, hogy a bortermelés, amelyet már nem kötött gúzsba a kilenced és a tizedtörvény, mennyiségileg hirtelen megnövekedett és a korábbi baranyás pincék már nem tudták befogadni a termést. Másrészt a borkezelés technikájában beállott minőségi változás kényszerítően serkentette elterjedésüket."

1 Az új pincék tulajdonképpen két részből álltak: a présházból és a föld alá épített pincéből. Az öregek mindkét részt pincének nevezik ma is, ami valószínűleg azt mutatja, hogy a baranyás pincék nem tagozódtak két részre. A présházban helyezték el a szőlőmunkához, szürethez, valamint a borkezeléshez szükséges szerszámokat. Itt állt a tölgyfából faragott és összeállított kétorsós, csavaros prés, amelyet sok helyen még ma is használnak. A föld alá épített pincerészben, amelyet vályoggal boltoztak ki, két bükkfarönkön a kisebb-nagyobb hordók sorakoztak. Ez a pinceforma aránylag sokáig élt, sok helyen ma is megvan, és használják is. Legtöbbször kisebb-nagyobb átalakításon ment keresztül a zsúpot cseréptető váltotta fel, a falát téglából építették, de régi formáját így is megtartotta. Az 1880-as években azonban ezeknek a pincéknek a száma is megfogyott. A háztól gyakran kilométerekre levő pince egyre több gondot okozott. A közbiztonság gyengülése, betörések, lopások, gyújtogatások egyre sürgetőbben követelik a pincének faluba való beköltöztetését, különösen ott, ahol a pincék nagyon távol estek a falutól. Ilyen pedig sok volt Hegyalján. A problémát hamarosan megoldotta a település rendezése és az átépítkezés. Az új házak építésekor a pincét a ház alá építették. Ezután szüretkor a szőlőt kocsival hazahordták, ott préselték ki és a bort is most már az új pincében tar18. Vö. V1NCZE István: Magyar borpincék. NÉ. XL. (1958). 54