Füzes Endre: A szántalpas hombártól a tájházig (Skanzen könyvek. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)

Település - népi építészet - Népi építkezés Mecsek-Hegyalján

A sövény- és vertfalat maguk a gazdák építették. Legtöbbször a gazda irányította a munkát, ő szabta meg az épület helyét és méretét. A falat a család, a rokonság és a szomszédok segítségével fonta és verte. Mindegyik faluban voltak olyan férfiak is, akiknek ez irányú szakmai ismeretei meghaladták az átlagosat. Gyakran ezeket kérték fel az építés vezetésére, akik szívesen elvállalták viszontsegítés fejében. A XIX. század második felében megyeszerte a legelterjedtebb építőanyag a vályog volt. A mai régi típusú házak és gazdasági épületek egytől-egyig vályogból épültek. Még a századforduló után, sőt az első világháború után is építkeztek vályoggal Hegyalján. Egyformán építettek vele házat és gazdasági épületet is, mert mindkettőre egyaránt alkalmas volt. A vályogfal korán elterjedhetett Hegyalján. Ezt az emlékezeten kívül a 80-100 évvel ezelőtt épült, még ma is fennálló házak bizonyítják. Feltehető, hogy a vályogfal együtt élt a múlt század közepén a sövény- és vert fallal. A házakat vályogból építették, a gazdasági épületeket pedig sövény- és vert fallal. Amikor pedig a sövényfalú épület elpusztult, helyette már vert- vagy vályogfalút építettek. A vályogból épült házak alapja szinte minden esetben kő volt. Ezt a kő alapot valamivel magasabbra rakták, mint a föld felszíne. A tapasztás és meszelés után a magas kő alap nem látszott. Először a vályogot készítették el. A jobb módúak vályogvető cigányokkal vettették, akik minden tavasszal megjelentek a faluban, és minden házban megkérdezték: kell-e vályogot vetni? Legtöbbször élelemmel, levetett ruhával, ritkán pénzel fizették meg őket. Akinek nem volt módja erre, az maga vetette a vályogot. Minden faluban van olyan hely, ahol a vályogot szokták készíteni. Szöl/ősön például a falu alatti gyepes helyen, a Pápa gvöpén csinálták. l)e vetettek bent a háznál is, az udvarban vagy a kertben, ha volt elég hely. Ilyenkor az agyagot kocsival hordták haza. A vályog anyaga ugyanaz, mint a vert falé, ugyanúgy is készítették. Amikor tiprás után az agyag már puha és sima volt, deszkából készült keretbe, formába rakták. A forma, a vályog nagyságának megfelelő keret négy oldalsó deszkalapból állt; sem feneke, sem teteje nem volt. A formát sima deszkalapra helyezték, az agyagot kézzel tették bele. Alaposan belenyomkodták, beleverték, a tetejéről a felesleges részt késsel vagy tört kaszapengével levágták, majd kiborították egy tiszta, lehetőleg gyepes helyre. Kiborítás után a formát óvatosan felemelték, közben az oldalát tenyérrel ütögették. így a forma könnyebben elvált az agyagtól, és a vályog is ép maradt, széle nem töredezett meg. IIa száraz, meleg idő volt, egy-két nap alatt megszáradt a vályog. Száradás után egybehordták, 50 darabot egy rakásba. A gúla alakú rakást lazán rakták, hogy jobban szellőzzön, és a még nedves agyag hamarabb kiszáradjon. A kiszáradt agyag erős, tartós volt, a pelyva és a szalmatörek jól összetartotta. Az öregek szerint jobb volt, mint a tégla, mert a meleget jobban tartotta és nem engedte át a nedvességet. A vályogdarabok jóval nagyobbak voltak, mint a tégla, átlagos nagyságuk 32x18x12 cm volt. Természetesen voltak kisebbek és nagyobbak is. A vályogfalat legtöbbször mesterember építette. A kőműves helyben volt, Szöl/ősön például kettő is, azon kívül Ürögbői, SzentlőrinrxíSX és Pérsxő\ is hívtak mestereket. Ataljába vagy órabérbe vállalták a munkát. Ok már legtöbbször pénzt kértek. A mesterek a mai téglafalhoz hasonló módszerrel építették a vályogfalat. Minden rétegben két sor vályog volt egymás mellett. A következő sort úgy tették rá, hogy minden vályog az 38