Füzes Endre: A szántalpas hombártól a tájházig (Skanzen könyvek. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)

Település - népi építészet - Népi építkezés Mecsek-Hegyalján

A tapasztást is mindig alul kezdték, éppen úgy, mint a fonást. Több rétegben tapasztottak. Az első réteget kívül-belül, a fal alsó harmadára kenték, és jól benyomkodták a fonadék közé, nehogy száradás után leperegjen. Aztán megvárták, míg megszárad, megrokkan. Utána következett a fal középső és felső harmada az épület mind a négy oldalán. Megvárták, míg az egész megszárad, és csak azután tapasztották rá a második, s ha szükség volt rá, a harmadik réteget, egyformán kívül, belül. Közben mindig megvárták, amíg az előző réteg megszárad. így a tapasztás elég hosszú ideig tartott, különösen, ha esős idő volt. A tapasztás akkor volt kész, amikor a fal olyan vastag volt már, mint a sarkokon álló dúcfák. Ezután szekercével kiegyengették, egyenesre faragták. Most már csak a meszelés volt hátra. Arra nem emlékeznek, hogy a tapasztáshoz valami szerszámot használtak volna. Kézzel tapasztottak, az agyagot vödörben vagy kosárban hordták oda. A fal magasabb részét állványon állva tapasztották. A sövényfal készítésében részt vett a család aprajanagyja. A gyerekek a vesszőt gyűjtötték és ágaztak le, az idősebbek a gazda irányításával fonták és tapasztották a falat. Fonás közben a pajtakapu, illetőleg az istállóajtó helyét kihagyták. A pajtakapunál egyszerűbb volt a dolog, mert az olyan magas volt, hogy a koszorúgerendáig felért. Ilyenkor a kapu keretének megfelelően két dúcfát állítottak le a földbe, a kettőnek a közét nem fonták be. Ugyanígy jártak el az istállóajtó esetében is, de mivel az jóval alacsonyabb volt, azért a keretet alkotó két dúcfát felül egy rövid gerendával összekötötték, a felette levő részt karókkal kitöltötték és befonták. A sövényfalú épület - az öregek emlékezete szerint - kedvelt volt Hegyaljan. Készítése nem igényelt különösebb szakértelmet, sok munka se volt vele. Gazdasági épületnek nagyon megfelelt az akkori viszonyok közt. A meleget jól tartotta. Plgy hátránya volt csak: aránylag hamar tönkrement. Az agyag telenként nagyon megtöredezett, lepergett, gyakran kellett tapasztani. A faanyag néhány év alatt elkorhadt, és újat kellett készíteni. AXIX. században elterjedt falépítési mód volt Hegyalja n a vert fal vagy tömött fal Ez jóval tovább élt, mint a sövényfal. Még a legutóbbi években is lehetett találni egy-két vert falú épületet. Házakat és gazdasági épületeket egyaránt építettek vele a múlt században a 70-80-as évekig, utána a vályog-és téglafalak hamar kiszorították. Készítése ennek is egyszerű volt. Az épület alapját kőből vagy sárból rakták. Gyakoribb a kő volt, mert így szilárdabb lett a fundamentum. Általában fél méter mélyre készítettek. Az agyagból készült alap tulajdonképpen nem volt más, mint a kiásott árokba keményen ledöngölt agyag, amit kisebb kődarabokkal is meg szoktak erősíteni. A fal anyaga sár volt. Ki-ki a kertjében vagy a földjén ásott agyagot, azon kívül mindegyik falu határában volt olyan part, ahonnan agyagot lehetett hozni. Szekérrel hordták haza az építendő ház közelébe. Egy letisztított helyre vittek egy kocsira valót; egyszerre csak ennyit dolgoztak fel sárnak. Az agyagot elterítették, egyenletesen polyvát, szalmatöreket szórtak, és annyi vizet öntöttek rá, hogy az agyag nedves legyen, de ne legyen folyékony sár. Azután kapával forgatták, keverték és közben megtaposták vagy jóval megtipratták, hogy ne legyen csomós. A polyvára és szalmatörekre azért volt szükség, hogy az megkösse. 36