Füzes Endre: A szántalpas hombártól a tájházig (Skanzen könyvek. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2012)

Település - népi építészet - Népi építkezés Mecsek-Hegyalján

Ez az átalakulás nem spontán történik, nemcsak a gazdasági erők következményeként, hanem igen jelentős szerepet játszik benne az ember is, akiben a hagyományokhoz való ragaszkodás mellett az új stílus csírái érlelődnek. A polgári divat, az új építőanyagok, az új technika lehetőségei egyre jobban elhomályosítják a régi hagyományt, új szerzői eszme keletkezik, amely az igények figyelembevételével új szerkezetet, új stílust alkot. Ebben az új stílusban sajátosan keverednek az új építőanyag, valamint az új technika által teremtett elemek a hagyományos, gyakorlatban bevált célszerű elemekkel és formákkal. A hagyományoknak ez az újszerű formákhoz való alkalmazása, valamint a paraszti élethez és munkához hozzátartozó épületobjektumok választják el ma a paraszti építkezést a polgári divattól, ez különbözteti meg a paraszti faluképet a kisvárosi vagy külvárosi faluképtől. A régi, kifejezetten paraszti építkezési stílus már a XIX. század végén kezdett pusztulni Hegyalján, és az első világháború végére teljesen átépítkezett a vidék. E dolgozatban ezt a régi, XIX. század végéig élő egységes népi építkezést mutatjuk be, amelynek ma már csak egy-két képviselője él Hegyalján, azok is pusztulóban. Részletesen ismertetjük az építőanyagot, faltechnikát, tetőanyagot, tetőszerkezetet, belső beosztást és a tüzelőberendezést. Elsősorban a házat mutatjuk be, mint a paraszti építkezés legfontosabb objektumát.

1 Ezután ismertetjük az útépítkezés folyamatát, majd az ezután kialakult részben paraszti, részben polgári jellegű új építőstílust. Ez a felosztás egyben a háztípus fejlődését is érzékelteti: a régi kis zsúptetős ház hogyan fejlődik az új építőanyag és technika segítségével nagy, modern beosztású, polgári jellegű lakóépületté. * A fa volt Hegyalján a legrégibb építőanyag. A nagykiterjedésű erdők, amelyek a XVII. században a falvak alá is lenyúltak, bőven szolgáltatták a faanyagot. Mindegyik községnek volt úrbéres erdeje, faizási joggal, a faanyag beszerzésének így nem volt akadálya; minden telekkel bíró jobbágy könnyen hozzájuthatott. Ennek az ősi faépítkezésnek ma már csak az emléke él. Valószínűleg a XVIII. század második felében szorította ki a sárépítkezés, amikor a nagy erdőségek - szinte pár évtized alatt - hirtelen megfogytak. A közigazgatási tilalom is elősegítette eltűnését, amint azt egy XVIII. század végéről származó kéziratos tanulmányból tudjuk.' Ez a tanulmány mindegyik hegyaljai falu építkezéséről a következőket írja: „Domus antiquitus e ligneis materialibus extructus inhabitans, recentius autem aedificata Benignis Resolutionibus Regiis conformes sunt." Vagyis: „A házakat régebben fából építette a lakosság, újabban pedig kegyes királyi előírás szerint szilárd anyagból építik." Nyilvánvaló tehát, hogy volt faépítkezés Hegyalján, azonban már a XVIII. század végén eltűnt, és emléke sem maradt. Arra nézve kevés a támpontunk, hogy milyen volt ez a faépítkezés, csupán a régi szőlőbeli pincék elnevezése alapján következtethetünk rá. Ezeket a pincéket ugyanis 1. A regi gazdasági épületekre vonatkozóan lásd FÜZES Endre: Adatok a mecseki megosztott településekhez. AJanus Pannonius Múzeum Evkönyve 1956. 82-103. 2. Descriptio phísíco - politico - topographica Comitatus Baranyaensis. Széch. kvt. Fol. Lat. 289. 1. 241-243. 34