Cseri Miklós - Sári Zsolt (szerk.): Szabadtéri múzeumok Európában (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2010)

Szabó Zsuzsanna: Interpretációs kihívások a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban, Szentendrén

fogadható helyzeteket teremtett. A szereplők önkéntes vagy kényszerű kiszólásai, a jelenlévők kérdéseire, tréfálkozó megjegyzéseire való reagálásai - miközben a játék szándékaiban komoly - megítélésem szerint hamisak, sőt, olykor kifejezetten kínosak. A kosztüm, a felidézett tevékenység, különösen a tér és idő korlátozottságából fakadó, kényszerű stilizálás miatt csak az előteret, a felszínt láttatja, míg a háttér, a dolgok mögötti tényezők és azok összefüggései, egyáltalán a korok egymásra fordíthatóságának nehézségei reflexió nélkül maradnak. Az egyes szám első személyű narráció alapvetően problematikus, mert az ilyen dramaturgiájú ismeretátadás az egysíkú nosztalgia irányába tolhatja a kiállítás értelmezését.

5 Tudományosan képzett, professzionális előadó és jól megírt alap szövegkönyv esetében elképzelhető, hogy ha az én-beszéd nem is, de a saját és a másik identitásának egybejátszása akár jól is alakulhat és mélyebb intellektuális rétegeket is meg tud érinteni. Amit külföldi múzeumokban az élő szereplők színjátéka terén eddig tapasztalhattam, az sosem érte el az interpretációnak ezt a szintjét. Ezért bár a drámapedagógiai módszerek alkalmazásának esetileg (különösen az oktatásban, de a fesztiválokon is) van létjogosultsága a múzeumban, a living history-nak a történelemhez való igazodás elsődleges szándékával létrejövő formáit a Skanzenben nem tartom kívánatosnak általánosan bevezetni. Ellenben fontosnak tartom az élő interpretáció önreflexív formáinak fejlesztését, mert ez a fajta kommunikáció a kiállítás sajátosságai miatt mindenképpen meghatározó kell, hogy maradjon a skanzenek gyakorlatában. Kulcsszerepe a szakképzett interpretátornak van, aki egyszemélyes színház keretében szólaltatja meg a tárgyakat, s fordítja le ezáltal a múzeumi munka jelentőségét, mondanivalójának hosszát és mélységét a közönség mindenkori érdeklődéséhez igazítva. A skanzen az élő interpretáció ezen formáival tudja előnyére fordítani azon muzeológiai hátrányát, hogy kiállításait csak nagy létszámú személyzettel tudja üzemeltetni, mindazonáltal a látogatónak még így is kevés hozzáférést enged, kiélő múzeum tárgyak újbóli kézbevételére, játékba vonására adhat alkalmat - múzeum és közönsége számára egyaránt - , és a skanzenek számára egyedi interpretációs lehetőséget tartogat, amennyiben nem merül ki a múlt utánzó eljátszásában. A különböző szerepkörű frontszemélyzet azonosítását egyedi öltözet segíti. 2006ban formaruhát terveztek számukra, amely a munkaruha funkcióinak betöltésén túl a múzeum üzenetét is kifejezi, komplex és egységes, a látogató számára egyértelműen felismerhető. A kiállításőri ruha jelen idejű és általános, a paraszti öltözetet csak asszociációs hatásában jeleníti meg. Mint ahogy egy színházban is más öltözetet visel a ruhatáros és mást a színész a színpadon, a múzeum szükségesnek látta, hogy eltérő öltözetben jelenjenek meg a kiállítások közvetlen környezetében, „kordonon belül" elhelyezkedő, tevékenységükkel és szóbeli megnyilvánulásaikkal a kiállítást értelmező munkatársak. A Néprajzi Múzeum Fotótárának alapos tanulmányozása után született meg az interpretátorok viselete.

6 Ebben az esetben múlt idejű öltözetről, jelmezről 5 WALZ, Marcus ezzel a problémával az ún. knowledge-gap elméletet állítja párhuzamba: a tömegmédiumok által közvetített információ mennyiségi növekedése a közönségnek a jól informáltság illúzióját adja, aki így lemond arról, hogy mélyebb összefüggések után kutasson. WALZ 2008. 40. 6 A kiállításőri formaruha és az interpretátorok öltözetei EK Erzsébet jelmeztervező iparművész tervei alapján készültek el. 22