Kemecsi Lajos: A felföldi mezőváros (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2009)

A mezővárosok építészete

ségben is feltűnik, hogy az épületek látható felületein a tér egy pontjáról akár 4-5 különböző színű, jellegű helyi kő is felfedezhető. Természetesen a vakolt, tapasztott felületek alatt is a hiteles kő található. Szerencsés megoldás volt, hogy a hejcei épület építésekor az eredeti ház egykori leégett istállójának kőanyagát sikerült megszerezni és a múzeumba szállítani. Az istálló a múzeumi bemutatásra kiválasztott időpont után épült és néhány évtized után elpusztult. így az eredeti kőanyag egy részét a hátsó oromfal látható falfelületeként szemlélheti meg a látogató. A tájegységbe vezető kőhíd egy ma is létező hejcei híd mintájára valósult meg. 61. Hejcei kőhíd A felföldi kőfaragó központok közül Erdőbénye őrizte meg talán legtovább speciális jellegét. Az egykori mezőváros kőfaragóinak termékei széles körzetben terjedtek el és őrzik a mai napig a ha62. Épül a dézsmaház gyományos kőfaragás helyi motívumait, mintakincsét. A jól faragható riolittufa volt az erdőbényei kőbányákból kitermelt nyersanyag, amit felhasználtak. A táji-regionális kőfaragó központtá váló Erdőbénye mezőváros kiválóan faragható bányakövei a mai napig meghatározzák a település utcaképét. A kutatás igazolta, hogy a településen a katolikus vallású lakosok közül kerültek ki a kőbányászok és kőfaragók. Az első mesterek - mint ez más magyarországi kőfaragó központnál is általános - Itáliából, Cseh- és Morvaországból települtek a Felföldre. Az erdőbényei anyakönyvek bejegyzései közé a jellemző paraszt-polgár foglalkozások - bodnár, tímár, kovács, varga, csizmadia mellett kőfaragókat is gyakran feljegyeztek. Sokan közülük északról Galíciából, Lengyelországból, legtöbben Csehországból települtek a Felföldi mezővárosba, alakítva annak nemzetiségi képét. Az anyakönyvek szerint 1870 körül gyarapodik a kőfaragók száma, ahogy kibontakozik a mesterség. A korabeli szakmai felosztás szerint a kőművesség ma56