Cseri Miklós: Néprajz és muzeológia, Tanulmányok a népi építészet és a múzeumi etnográfia köréből (Studia Folkloristica et Ethnographica 51. Debrecen ,Szentendre, Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék, 2009)

SZABADTÉRI NÉPRAJZI MUZEOLÓGIA - A SZABADTÉRI MÚZEUMOK SZEREPE ÉS LEHETŐSÉGEI A VÁLTOZÓ VILÁGBAN

sokat. S e kezelés közben maguk a múzeumok is fokozatosan átalakulnak, változnak, s ezáltal saját kiállítási egységeikben és tárgyi anyagukban megőrződött örökséget átalakítják, a korábbitól eltérően interpretálják, s új értéket előállítva közvetítik azt a látogató felé. A turizmus igényei miatt (is) a szabadtéri múzeumok nyitottabbak lettek, a posztmodern kor kulturális-szabadidős programjaiban jelentős szeletet hasítottak ki maguknak. Elsősorban a családoknak, gyermekes családoknak biztosítanak igényes és gazdag programokat és időtöltést. A fesztiválok, interaktív rendezvények, a gasztronómiával és borkultúrával gazdagított események komplex módon hatnak a turistára. Talán a legkomplexebben az összes múzeumtípus közül. Eszközei közül az autentikusságot szeretném elsősorban kiemelni. A hitelesen áttelepített és hitelesen berendezett enteriőrök a legszorosabb kontaktus lehetőségét biztosítják a néző számára. Akkor, amikor a többi múzeum fokozatosan vonja be állagmegóvási célzattal eredeti műtárgyait (például Dávid-szobor), s elidegeníti, képletesen és valóságosan üvegfallal zárja el a gyűjteményeit a látogató elől, addig a skanzenekben éppen ennek az ellenkezőjét tapasztalják. Hat a skanzen-effektus, hiszen belépve az épületbe, azonnal körbeöleli a három dimenzió a látogatót, nemcsak lát, de érez, tapint, kóstol, szagol az enteriőrben, s ráadásul életbe lép emberi absztraháló képessége is, s pillanatokon belül szereplővé, játszótárssá válik a turista, elképzeli a maga helyét a bemutatott, közvetített örökségi modellben. Az élővé tétel a legkorábbi időktől kedvenc eszköze volt a skanzeneknek attrakcióik gazdagítása érdekében. Ezek a módszerek csak finomodtak az idők folyamán, sőt nemritkán teljesen színpadias produkciókká váltak (például Urk program a hollandiai Enkhuizenben). Az újabb és újabb nézőkápráztatás természetesen kitermelte a maga negatív hatásait is. A korábban megálmodott, vegydszta településkép, szoba vagy műhelybelső ma már sokszor nem az, aminek tervezték. A nagy tömegek kiszolgálásának igénye felforgatta a hiteles kiállítási egységeket. Információs rendszerek, táblák, pihenők, WC-k, mosdók, éttermek és büfék, színpadok és öltözők kerültek a 19. századi miliőbe, s még folytathatnám a sort. Tehát miközben egyre jobban ki akarjuk szolgálni a látogatót, keressük kényelmét, szinte magunk kasztráljuk a közvetíteni kívánt értékeket, s kényszerülünk rossz kompromisszumokba. Tapasztalataim szerint világszerte ezzel a problémával küzd napjainkban a legtöbb skanzen. S most nem beszélek az olyan megválaszolatlan kihívásokról, mint például az eredeti és másolat, a folklór és folklorizmus, a saját, illetve piacra készült ajándéktárgyak témakörei. A turista hiteles képet akar kapni az általa megtekintett helyről, a skanzenek közvetítette kultúráról. Ezt megkaphatja az autentikus kiállítási produkciókkal, tehát a tájegységekkel, s megkaphatja a személyes interakció mellett 15