Balázs György (szerk.): A jobbágyfelszabadítás és hatása a paraszti kultúrára, Vezető az 1948/49-es forradalom és szabadságharc 150. évfordulója alkalmából rendezett időszaki kiállításon (Budapest-Szentendre, Magyar Mezőgazdasági Múzeum-Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1998)

parasztság kezén lévő ún. úrbéres- vagy jobbágyföldek megvédését célozta. A földesurak magánkezelésében lévő területeket majorsági vagy allodiális földeknek nevezték, s az ezeken tennelt javak után a tulajdonos, vagyis a nemes földbirtokos teljes adómentességet élvezett. Mivel az állami adóbevételek nagy része az úrbéres földön élő és gazdálkodó parasztság adójából származott, az udvar igyekezett a földesúri terhek növekedésének hátát szabni. A földesurak számára teljesítendő szolgáltatások rendszerét Mária Terézia felkérésére Fástettes Pál tanácsos dolgozta ki. Először az úrbéres föld fogalmát határozta meg, melynek alapegysége a telek (latinul sessio). Erre azért volt szükség, ..mivel az Jobbágyoknak kötelességeit, s minden Adózásit az Jobbágy Helyeknek voltához s Minémüségéhez kelletik szabni." Azokat az úrbéreseket, akiknek szántója, rétje nem érte el a megállapított teleknagyság 1/8 részét, a rendelet zselléreknek nevezi. A kötelezettségek és szolgáltatások mértéke egyébként a résztelek aráiyának megfelelően változott. A jobbágytelek belső és külső részből állott. A belső telek a házhely, az udvar, a szérűs- és a veteményeskert. Nagyságát egységesen két pozsonyi mérő (pozsonyi mérő, űrmérték, 54,3 liter) mag elvetéséhez szükséges területben (kb. fél magyar hold, vagyis 600 négyszögöl) állapítja meg a rendelet. A telekhez tartozó külső részek, a szántó és rét nagyságát azonban minden egyes megyére nézve külön határozták meg. Szántóból 3, 4, illetve két megyében 5 minőségi osztályt tartottak nyilván, s az egyes osztályok „ Csebrezói Helységnek URBARIOMA" 5