Flórián Mária, Tóth Béla: Tímárok - A bajai tímárműhely a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

32. kép. Tímártőke és kopasztókasza. Meszezésnél előbb a már használt lébe helyezték a bőröket, csak aztán a frissbe. A puha felsőbőröket tovább tartották a meszesben, mint a feszes talpbőröket. Hogy a folyamatot meggyorsítsák, a leülepedett meszet a lé mozgatásával naponta kétszer felkavarták: két hosszú farúd segítségével a meszes levet megforgatták (31. kép). A meszezés idejét a meszes hőmérséklete is befolyásolta. Télen, a lehűlt meszesben a szőr lazulásának időtartama meghosszabbodott. A meszes bőr kezelése, ki-berakása favillával, hosszú kampóval végződő rúddal történt. Kopasztás, szőrtelenítés A meszesből kiemelt nyersbőrt leöblítették és a tímártőkére fektették. Egyszerre 2-3 bőrt terítettek egymásra, ezzel biztosították a kopasztandó bőr párnázott fekvését. A szőrtelenítéshez használt 60 cm hosszú és 8-10 cm széles kopasztó kés vagy kasza pengéje enyhén hajlított volt, a penge két vége fafoglalatban végződött. A penge hajlata a tímártőke domború hátának hajlatához igazodott. A tőke a tímár többféle tevékenységének fontos eszköze volt, s így magának a mesterségnek is szinte szimbóluma lett (32. kép). A 140-150 cm hosszú, 60 cm átmérőjű félhenger gyakran félbe fűrészelt hosszú rönkfából készült, amelynek csak egyik végébe csapoltak lábakat, a másik vége a földön feküdt. A tőke lejtése 30-40°os volt, a rajta végzett munkáknak ez a szög felelt meg. Idővel készültek fémlemezzel borított, puhafalécekből összeállított, sőt öntöttvas tőkék is.