Hála József - Horváth Gyula (szerk.): Néprajzi dolgozatok Bödéről – Liber Mamorialis – Barabás Jenő hetvenedik születésnapjára (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1990)

BALOGH BALÁZS: Egy uradalmi kocsis munkája a zalaszentmihályfai majorban (1942 – 1945)

Nagyon ritkán, ha nem kellett a fent említett mezei munkákat végeznie és amikor nem volt megrendelés fára, akkor kirendelték kapálni a szőlőbe, vagy takarmánynak valót (lóhert, bíbort) kaszálni. Télen, ha nem volt faszállítás, meg kellett forgatnia a magtárban a gabonát, vagy össze kellett kevernie a pajtáskertben a szénát a szalmával az állatok számára. A kocsisoknak az egy évi kommenciója 32 mérő gabona volt, a fele rozs, a fele búza. Ezt a mennyiséget előre, négy részletben, negyedévenként mérték ki nekik (4x8 meró'=32 mérő). 1200 négyszögöles földön gazdálkodhatott minden család és azt termelt magának, amit akart. 12 (havi 1) kocsi fát is kaptak az uradalomtól, a nagyobb családoknak néha 13—15 kocsival is adtak szükség esetén. Pénzt alig kaptak, a szerződéstől függően néhány pengőt fizettek nekik negyedévenként. Tamás László általában 20 pengőt kapott a kommenció részleteinek kiosztásakor. Minden család tarthatott egy tehenet, valamint korlátlan számú tyúkot és kacsát. Ruhával csak a parádés kocsist látták el. (Tamás László is kapott díszruhát, amikor 1945. április 24-én parádés kocsisnak fogadták fel, erre az időszakra azonban nem szívesen emlékszik vissza.) Tamás László visszaemlékezése szerint olyan soha nem volt, hogy a cselédnek ne lett volna valami dolga: „Minden nap kellett dolgozni, de megszakadni nem kellett." Kiss Terézia megkövetelte, hogy húsvétkor, karácsonykor, Kis- és Nagyasszonykor, valamint vasárnaponként minden cseléd szentmisére járjon. Ezeken a napokon dolgozni nem kellett, csak az állatok körüli minden nap szükséges teendőket kellett elvégezni. Tamás László elégedett volt Kiss Terézia emberséges bánásmódjával és úgy emlékszik, hogy ez az elégedettség az 1940-es évek első felében általános volt az ott dolgozó többi cseléd körében is. 162