Hála József - Horváth Gyula (szerk.): Néprajzi dolgozatok Bödéről – Liber Mamorialis – Barabás Jenő hetvenedik születésnapjára (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1990)
SÁNDOR ILDIKÓ: Halottvirrasztás Bődén
A lánygyerekeket általában már tízéves korukban elvitte az édesanyjuk, vagy a nagyanyjuk virrasztani. A szomszédok és a rokonok közül ketten — hárman összebeszéltek és együtt mentek a halottas házhoz, külön a nők és külön a férfiak, életkor szerint is külön csoportokban. Bődén mindenki magától ment a virrasztóba, nem meghívásra, mint néhány környező településen (Milejen, Rózsásszegen). SZENTMIHÁLYI feljegyzéseiben a siratásról sehol sem szól, csak a virrasztóénekekről. A falu mai legidősebb lakói közül azonban többen is visszaemlékeznek arra, hogy nagyszüleik generációja még fennhangon siratta el szeretteit, például a következő szavakkal: Jaj, istenem, itt hagytál árvára... Utóbb már megszólták az ilyen „hangoskodás"-t, „mert mit mondogassa már azt az ember, nem ér az semmit sem". Csak csendben sírtak, a férfiak azt se nagyon. Úgy tartják, hogy aki valóban bánatos, az „nem tud annyit össze beszélni". Újabban a fegyelmezettséget méltányolták, megszólta a falu azt, aki nem tudott uralkodni magán. A halottat csak megkönnyezni illett és csöndesen elsorolni a tulajdonságait, tetteit. A szertartás egészére érvényes volt, hogy a két nem eltérő viselkedési normának tett eleget: a nők sokkal intenzívebb, aktívabb szerepet játszottak a virrasztóban. Elsősorban ők énekeltek és imádkoztak a halott körül, míg a férfiak tőlük elkülönülve csöndben beszélgettek. A nők az egész időt a háznál töltötték, a férfiak kevesebbet. A tiszteletadás szempontjából nagyon fontos volt, hogy a virrasztás egész ideje alatt teli háznép — mintegy 20—25 fő — tartózkodjék a halott körül. Ez csak részben szerveződött spontán módon, sokan előre megbeszélték, hogy ki, mikor megy és meddig marad, így váltották egymást a virrasztóban. A megérkező kopogtatás után (néhány környező faluban ez tilos volt!) „Dicsértessék!"-kel köszönt, a ravatalhoz lépett és letérdepelve, újabban inkább állva keresztet vetett, elimádkozott egy „Miatyánk"-ot és egy „Üdvözlégy"-et, majd csatlakozott a többiekhez. A virrasztók felváltva énekeltek és imádkoztak. Ezt mindig valamely arra hivatott előénekes—előimádkozó vezette. A falu egyik legidősebb lakója máig őrzi annak a könyvnek 2 két példányát, amelyből az énekeket és az imádságokat mondták. Tőle tud142
