Szeredi Merse Pál (szerk.): Vaspálya rt. Alapítsunk részvénytársaságot! Részvényesek. Skanzen Örökség Iskola 2/2. (Skanzen füzetek. Szentendre, 2011)

Zongora és üveges szekrény állt a nagy asztallal és a hat székkel bútorozott ebédlőben. A vendégszobában kanapé, kerek asztal, hat szék, továbbá szekrények és tükrök voltak. Két szoba esetén az egyiket nappali tartózkodásra, a másikat alvásra, ruhák és ágyneműk elhelyezésére rendezték be. A földszinti mesterlakások esetében megkülönböztették az udvari és az utcai szobát. Az értékesebb bútorokat, tárgyakat az utcai szobában helyezték el. A 19. század közepéig a polgárjoggal rendelkező kézművesek ünnepeken városuk polgári egyenruháját viselték. Szegeden a polgárok egyenruhája sötétkék posztóból készült. Kordován csizmájuk, szűk magyar nadrágjuk, végiggombolós mellényük, csákójuk, dolmányuk és vendégmentéjük volt. Öltözködésük mintája erősen hatott a környékbeli parasztság népviseletére is. Tápén az idős férfiak még a 20. század első felében is a zsinóros magyar nadrágból, ezüstgombos mellényből álló ünneplőjüket „polgáros viselet, polgármestörös viselet" néven emlegették. A komáromi szekeres-gazdák egészen a második világháborúig megtartották céhes őseik viseletét. Ez a díszruha a városi polgárviselet egyik változata volt. Sötétkék posztóból varrt nadrágból, mellényből, dolmányból és mentéből állt. A mentét körös-körül asztrahánprém szegélyezte, abból készült a gallér is. Melegebb időben panyókára vetve viselték. Az elejének két felét válltól vállig érő mentelánc tartotta össze. Kucsmájuk is asztrahánprémből készült. Régente kócsag-, később fácántollat tűztek melléje. Komáromban a polgárőrség magyar és német alegységének más-más egyenruhája volt. A magyar polgárőrök zömét gazdák, csizmadiák, szűrszabók, magyar vargák és magyar szabók tették ki. Egyenruhájuk: szürke atilla, sűrűn zsinórozva és kipitykézve, magyar nadrág, magyar csizma és csákó forgóval. A német polgárőrök főként kereskedők, német vargák, német szabók voltak. Egyenruhájuk: sötétzöld frakk világoszöld hajtókával, szürke nadrág két oldalt zöld betéttel, háromszegletű kalap nagy, lefityegő tollbokrétával. A céhszabályok és szokások megszabták a mesterlegények öltözködését is. Mesterük családjával ebédhez, vacsorához csak tisztára mosakodva, tiszta ruhát öltve ülhettek le. Munkaidőben a legény kötény és szerszám nélkül nem léphetett ki a házból. Hajadonfővel, pőre gatyában vagy mezítláb sem mehetett emberek közé. Az utcán csak teljesen felöltözve mutatkozhatott, s ha sétára indult, kezében kellett lennie annak a tárgynak, amely őt megkülönböztette a mesterektől. Ez többnyire pálca vagy korbács lehetett. Az atyamester házában, a legénycéh vagy a céh gyűlésén kötelező volt mindig övben, ünneplő ruhában megjelenni. Nyakkendő nélkül nem mehetett, mert megbírságolták. Botot, pálcát, kést, fegyvert az atyamester házába nem vihetett be, s ott a süvegét nem tehette le, végig a kezében kellett tartania. A vándorló céhlegények útitáskájában az 1850-es években olyan viseletdarabok voltak, mint a fekete atilla, a fekete frakk, a különböző színű, csíkozású posztónadrágok. Nem hiányozhatott néhány mellény, nyakkendő, zsebkendő sem. Az öltözetek többsége a városi polgárság korabeli biedermeier viseletét követte: így a mintás, virágos, kockás mellények, a selyem nyakravalók, csíkos nyakkendők stb. A legtöbb vándortáskában volt hajkefe, ruhakefe, s némelyikben csizmakefe, tükör, zsebóra is akadt. Az alföldi falvakban az 1880-1890-es években a virtigli (valódi) iparosok öltözéke erősen különbözött a parasztokétól. Utóbbiak akkor még vászongatyát hordtak, s csak ünnepre húztak csizmanadrágot. Az iparosok ellenzős posztónadrágot és csizmát viseltek nyáron is, s még a gyermekeiknek sem engedték meg, hogy vászongatyában járjanak. Cipőt ritkán viseltek, sokuknak talán nem is volt cipője, de akkoriban még a tanító is csizmában járt télen-nyáron. A kovácsok csak vasárnap húztak magukra ellenzős nadrágot és csizmát. Hétköznap bakancsban, pantalló szabású nadrágban jártak, s széles bőrkötényt viseltek. A kézműiparosok ruhakészlete, annak nagysága és értéke szintén jellemző volt. Egészében véve jóval meghaladta a falusi földművesek, a parasztság ruhatárát s annak értékét. Sok olyan darabot tartalmazott, amit a parasztság nem viselt, s amit drágán, külföldről hozattak a kereskedők. Jellemző lehet az egyik pesti asztalosmester ruhatára az 1843-ban felvett hagyatéki jegyzék alapján. Ebben 20 ing, 23 nadrág, 3 kabát, egy frakk és egy bunda szerepelt. A mesternék ruhatára a férfiakénál sokkal gazdagabb volt a 19. század derekán. Például az egyik mészáros feleségének 77 kendője, 21 szoknyája, 14 blúza, 6 ruhája, 6 keszkenője, U pár cipője volt, noha az elhalt mester vagyonából adósságait sem tudták kifizetni. A polgári ízlés térhódításával a mesternék ruhakészlete némileg csökkent. A kézműiparosok házának tárgyai a 19. század végén sok mindenben eltértek a parasztokétól. Általában véve több ipari, boltban vett termék volt benne, s közöttük külföldről behozott iparcikkek is előfordultak. Korábban megjelentek náluk bizonyos háztartási gépek és polgári szükségletre valló asztali készletek. 7