Vass Erika: A történelem sodrában, Lakosságcsere a Dél-Dunántúlon az 1940-es években (Skanzen füzetek. Szentendre, 2013)

ELTÉRŐ VILÁGOK 1. tVii i liVi vi: hVfÁ: ü M A székelyek és a felvidéki magyarok betelepítésekor a kommunikáció is sok nehézségbe ütközött. A németek közül nem mindenki tudott magyarul. Ha a cseregyerek kapcsolat vagy iskolai tanulmányok következtében el is sajátították a magyar nyelvet, egymás között továbbra is svábul beszéltek. A kitelepítések után azonban hivatalos helyen tilos volt az anyanyelvükön szólani, ezért a fiatalabb generációk tagjai közül nem mindenki sajátította el a német nyelvet. Ugyanakkor a székelyek és a felvidéki magyarok annak örültek, hogy a kisebbségi sorsból kikerülve Magyarországon szabadon használhatják anyanyelvüket. 1946 után a német nyelvű prédikációk és templomi énekek helyébe magyarok léptek, a gót betűs imakönyvek a magánáhítat terébe szorultak vissza. A németek kitelepítése óta az evangélikus templomok hívek hiányában nagyrészt üresen állnak, ugyanakkor ezeken a településeken a római katolikus székelyeknek nem volt templomuk. A székelyek jellemzően elemi iskolát végeztek. Bukovinában az 1930-as évek elejétől román nyelven folyt az oktatás, ezért nem mindenki tanult meg helyesen írni-olvasni magyarul, ráadásul a mezőgazdasági munkák miatt nem mindig engedték őket a szülők iskolába. A felvidéki magyarokat 1945-ben szülőhelyükön megfosztották állampolgárságuktól és tilos volt az anyanyelvüket használni. Az áttelepítetteknek gyermekként még volt lehetőségük magyar iskolába járni, és ha módos családból származtak, akkor az elemi iskola 4. osztálya után polgári iskolában folytathatták tanulmányaikat. Mivel a telepítésnél a vallási hovatartozást nem vették figyelembe, előfordult, hogy a felvidéki magyaroknak a szomszédos településre kellett templomba járniuk.