Kemecsi Lajos: A magyar kocsi (Skanzen füzetek. Szentendre, 2013)

A középkorban általánosan elterjedt kétrúdú jármű volt az ajonca, vagy ajoncaszekér. Magyarországon a kétrúdú szekérnek a 14-15. században az újkorinál szélesebb elterjedtségére lehet következtetni. Történeti források gyakran említik ajonca néven a nyugati országrészben is. A kutatók az ajoncaszekeret azonosítják azzal a könnyű, személyszállító lovas járművel, amiről korabeli utazók is megemlékeztek. „Magyarországi utazásom alatt - jegyezte fel Bertrandon de la Broquiere francia utazó 1433-ban a Szentföldről visszatértében "Utamon találkoztam szekerekkel, melyeken hat, hét vagy nyolc egyén ült és mindezt egyetlen ló húzta, ugyanis ha nagy útra indulnak egy lovat szoktak befogni. És a hátsó kerekek sokkal magasabban vannak, mint az elsők, és igen jó alvás és pihenés esik benne. Fedelök igen szép, az ilyen fedeles kocsik oly könnyűek, hogy kerekekkel együtt akárki egymaga vállára veheti és elvihet. Az ország róna lévén, a lovak mindenütt ügetve mehetnek". Erősen különböző nehéz, vasalt járművek voltak a sószállító, a vasipar termékeit vagy a boroshordókat szállító szekerek. A lőcsös szekér legkorábbi európai ábrázolásai a 15-16. századból és épp a Kárpát-medencéből és közvetlen környezetéből származnak. A lőcsös szekér legfejlettebb változatai a magyar nyelvterületen fejlődtek ki, ahol a lőcsös szekér jelentősége, dominanciája nagyobb, mint bárhol Európában. A középkorban tehát a szekér általában nem szolgált személyszállításra, e célra legfeljebb a források szerint asszonyok, papok és fejedelmek használták, szinte csak kivételképpen. A szekér leegyszerűsítve két tengelyre erősített nyers fa szekrény volt. Ilyennek mutatja a Bécsi Krónika is azt a szekeret, amely Szent László holttestét Nagyváradra szállította.