Kemecsi Lajos: A magyar kocsi (Skanzen füzetek. Szentendre, 2013)

A Kocson kifejlesztett s gyorsan elterjedt jármű, a kocsi, nem előzmények nélkül jelent meg a magyar járműkultúrában. A magyar szekérterminológia legrégibb rétege a honfoglalás előtti időkben gyökerezik, s török, mongol, iráni kulturális kapcsolatokra enged következtetni a nyelvészeti kutatások alapján. Ez a szókészlet igazolja, hogy a szekér minden nélkülözhetetlen alkatrésze már akkor rendelkezésre állt a nyelvi megfelelőkkel együtt. A szekér ősi formájának a kétkerekű taliga tekinthető. Ezt használják a közép-ázsiai nomádok, sőt Európa földközitenger-melléki részén is ez a legelterjedtebb közlekedő és teherhordó eszköz az ókortól napjainkig. Az utóbbi évtizedekben folytatott régészeti ásatások a magyarok vándorlásának útvonalán a járművek korai típusait is feltárták. Ismert egy madzsar nevű jármű a Krím vidékén, amit tévesen szintén a honfoglalás előtti időkig vezettek vissza. Sokkal valószínűbb, hogy a Krímben raboskodó erdélyiek, székelyek révén terjedt el a 16-17. században a Fekete-tenger északi vidékein. Magyarországon a 11-13. században a szekér és a taliga egyaránt használatban volt. A középkorban nem a kétkerekű, hanem a négykerekű járművek voltak túlsúlyban. Szent Gellért legendája az első Kárpát-medencei szövegünk, amely kerekes járművekről is megemlékezik. A forrás leírása alapján kellett lennie 10-12 személy szállítására alkalmas szekérnek, hiszen amikor a papok Csanádra utaztak „Csanád comes a tíz presbiteri saját kocsijára vette fel". Ez a szekér minden bizonnyal négykerekű nehéz jármű volt. A hegyről Szent Gellértet viszont egy könnyebb, kétkerekű taligán gurították le. A magyar kerekes járműveknek a honfoglalás utáni első évezredben végbement formai tökéletesedése részben külső hatások, de nagyobb részben a belső fejlődés eredménye volt. A középkori Európa lényeges újításokat vitt végbe a szekér konstrukciójának és a fogatolásnak a fejlesztésére. A lovakon megjelent a szügyhám és a vállhám. Az első tengely és a