Cseri Miklós - Sári Zsolt (szerk.): Szerencsemalac, A mangalica. Skanzen füzetek 2. (Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2009)

A 18.-19. századig minden országrésznek meg volt a maga jellegzetes sertésfajtája. A Dunántúlon a bakonyi és a siska, az Alföldön a szalontai, a lápos vidékeken a nádi vagy réti, a Kárpátokban a hegyi tüskés, Erdélyben a báznai és az ölyves. A két legfontosabb ősi tájfajta az alföldi, nagy testű, hoszszú lábú és törzsű, Lelógó fülű, vöröses-barnás színű hússertés a szalontai volt, amely valószínűleg a Honfoglaláskor a magyarsággal együtt érkezett a Kárpát-medencébe; illetve a dunántúli, rőtes fekete vagy szürkésfekete színű, mérsékelten göndör szörzetű, erős csontú, rövid testű, vastag szalonnát adó bakonyi, amely már a Honfoglaláskor is itt élt, főleg a Balaton északi partján. Az 1830-as évektől a Szerbiából behozott sumadia disznóból a szalontai és a bakonyi disznó keresztezésével tenyésztették ki a magyar mangalicát. Szerbia fejedelme, Milos Obrenovics a szerb, az ún. sumadia sertésekkel kezdett kereskedni, tenyészetet alapított, ahonnan a magyar birtokosok tenyészállatot is vásároltak. Ahogy a szerb kondákat áthajtották Magyarországon a soproni és győri állatvásárba, az óriási állományból kis rész elkallódott, megvásárolták, olykor ellopták, és ezek az egyedek keveredtek az itt honos disznófajtákkal. A lakosság körében egyre népszerűbb lett ez a zsírsertésfajta, amit akkor törökfajtának, rátznak, mangaritzának vagy mangalitzának is neveztek. 25 év alatt eljutott az ország minden részébe, s teljesen átalakította a sertésállományt. A mangalicának három színváltozata alakult ki: a szőke, a vörös és a fecskehasú. Bár a korabeli feljegyzések alapján tudunk még fekete és ordas, azaz vadas változatról is. 1833-ban József főherceg Kisjenőn tenyészetet alapított, ahova Milos herceg akkor már híres állományából vásároltak állatokat. Ezek a sertések fehér; göndör szűrű egyedek voltak, s Kisjenőn kereszte-