Bíró Gábor: Sóvidék népi építészete (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

Közösségi építmények

KÖZÖSSÉGI ÉPÍTMÉNYEK A köznapi, sőt az irodalmi szóhasználat is a harangláb fogalmát összekeveri a fatorony, harangtorony fogalmakkal. Ugyanis a harangláb csak a harang elhelyezésére szolgáló egyszerű oszlop vagy oszlopok és gerendaszerkezet, amelyet legfeljebb az időjárás viszontagságai ellen védőtetővel látnak el, hogy oltalmazza a harangot és az azt felfüggesztő szerkezetet. A harangtornyok már komoly ácstechnikával épített tornyok. A legrégibbek is csak a XVI. századból valók, általában XVI

I-XVIli. századiak, formájuk, szerkezetük mégis gótikus hatásra vall. Sóvidéken egy szórványtelepülésen, a Korond melletti Pálpatakán találtam egy harangtornyot. Egyszerű, zömök alakja mellett az az érdekessége, hogy míg a legtöbb harangtorony lábai (oszlopai) szabadon vannak az alaprajz teljes keresztmetszetében, addig itt csak a négy szélső sarokoszlop áll szabadon és a föld színén egy bedeszkázott helyiségbe csak egy ajtón keresztül lehet bejutni. Feltételezésem szerint a magányosan álló harangtornyot nemcsak az illetéktelen személyektől, hanem a magas fennsíkon lévő zord időjárástól is védeni kellett, és ezért készült ez a deszkázat. A közösségi építmények közé tartoznak a hidak, főleg a fahidak. Ezeknek figyelemre méltó példányai azok, melyeket régebben befedtek, hogy az eső és hó ellen védjék a híd faszerkezetét. A betonhidak elterjedésével sorra bontották és bontják még ma is a fahidakat, a fedeles fahíd pedig ma már igazi ritkaság. A Kisküküllőn Sóváradnál van még kettő ilyen. A megindult városiasodás a Sóvidéken is magával hozta a régi falusi lakóházak elhagyását és lebontását. A XX. század elején még a parasztházak a melléképületekkel együtt az élet szerves részei voltak. A lebontott házak helyére építkezők ma már nem követik a hagyományos formákat az új ház építésénél, ami természetes folyamat. Mások a lakásigények, az építőanyag, a kivitelezési lehetőségek. Az ilyen formán számban egyre kevesebb népi építészeti emlékeink műemlék értékűvé válnak. Mert nemcsak a templomoknak és a váraknak lehet műemlék értéke, hanem az egyszerű parasztházaknak is. Mint mindenütt a világon, úgy a Sóvidéken is a nép anyagi és szellemi kultúráját tükrözi a népi építészet, már csak ezért is szükséges, hogy a fennmaradt emlékeire fölhívjuk a figyelmet, és talán ezzel elérhetjük, hogy a társadalomtól nagyobb megbecsülésben részesülnek.