Balassa M. Iván szerk.: A Vajdaság népi építészete (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

A falvak építészete - Duranci, Bela: A vajdasági népi építkezés jellegzetességei

Gróf Csáky Imre kalocsai püspök, bizonyos ellenszenvvel írva a vidékről, 1718-ban megemlíti, hogy az ottaniak „jobbára földalatti rejtekhelyeken, mintsem a földön élnek, s nem építenek semmi maradandót..." Egy még régebbi írásos emlék, bizonyos BRAUN útleíró viszont 1669-ben ezt írja: hogy kíváncsiságunknak eleget tegyünk, leszálltunk lovainkról és be-betértünk házaikba, amelyeket jobb állapotban találtunk, mint gondoltuk volna. Szobájuk volt, fából készült kéménnyel, s azon a távolabbi falon ablak volt, kissé kiemelve a föld felszíne fölé. A szoba rendezett volt, mint a földön épült szegényházakban. Minden egyszerűnek tűnt, az ottani vidék szokásait tükrözte." Az egyéb leírások e két szélsőséges között mozognak. Az azonban nyilvánvaló, hogy ezek a vermek nem odúk, hanem építmények, racionálisan megépített primitív építmények, amelyek összhangban vannak az akkori lehetőségekkel és szükségletekkel. Jellemzői, hogy: 1. Gyorsan és olcsón fölépíthetők és mobilisak; 2. Könnyen hozzáférhető anyagból készülnek, mint amilyen a föld és a fa. Mindkettőből van bőven. 3. Nehezen fedezhetők fel a síkságon is. 4. Nem jelentenek különösebb értéket, és ezért könnyen otthagyhatok, ha szökésre kényszerülnek, ha jobb legelő után kell nézniük, vagy ha járvány pusztít. Az imént említett háztípus részben mobilis, de szinte teljesen annak tekinthető a nálunk kucer néven ismert, a kunyhó és házacska egyfajta ötvözete, amelynek, elődeit és újabb változatait a Jugoszlávia déli részein elterülő Kosovo tartományban még századunkban is megtalálhattuk. Tehát pontosan ott, ahonnan valamikor az itt élő, főleg szerb lakosság jött. A kucer valójában szántalpas kunyhó, amelyet ökrökkel vontattak. Ilyenre emlékezik vissza NOVAKOVIŐ. Stojan (1842-1915) tudós is, aki a múlt század közepén, gyermekkorában, maga is hasonlókat látott. Egyiknek maradványaira 1937/38-ban akadtak a bácskai Bodani község határában. Sajnos azóta az árvíz már teljesen megsemmisítette őket. A XVIII. század elején a mai Vajdaság területét szinte kizárólag szerbek lakják, s még a magyar térképek is vidékünket „Rasciá"-nak, „Rácország"-nak, illetve „Ráczvilág"-nak jelölik. E ténynek történeti magyarázata, hogy a török hódoltság idején betelepült szerbek zömmel ittmaradtak, s hozzájuk csatlakoztak 1690-ben az imént említett vidékről, a mai Szerbia déli részéről, a Őarnojevic, Arsenije vezette szerbek, megalakítva ezzel az ún. határőrvidéket. 1690 és 1743 között a pravoszláv szerbek és az ugyancsak idetelepített katolikus horvátok (bunyevácok vagy dalmaták, ahogyan az újabb szakirodalom nevezi őket) főleg a Tisza és a Száva folyó mentén teljesítenek katonai határórvédó feladatot a törökök ellen. Tekintve, hogy csupán a hadviselés a feladatuk, a földművelésre ós tartósabb objektumok építésére nemigen fordítottak gondot. A katonai hatóságok ezért elrendelték, hogy kötelesek házakat építeni, a települést pedig palánkkal körülvenni. A vesszőből épült palánkon mindössze egy bejárat maradhatott, hogy a házcsoportot könnyebben védhessék. Az őshaza hagyományainak megfelelően ezeket a házakat, pontosabban kunyhókat vesszőből fonták. Hogy milyen építmények lehettek, könnyen megértjük, ha elolvassuk RUNJANIN leírását, aki szerint: „Egy-két ember minden ilyen építményt a vállán mérföldnyire is elvihetett..." Ugyancsak tőle tudjuk, hogy 1773-ban a közigazgatás elrendeli a cölöpös építkezést. Mocsaras területen az ilyen építkezés felelt meg leginkább. A rendelet magába foglalta