Balassa M. Iván szerk.: A Vajdaság népi építészete (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)
A falvak építészete - Jung Károly: A napsugárdíszes oromfalakról
Hívő emberként BÁLINT Sándor nem ment tovább a kérdés taglalásában, mert akkor a háromszög és a szem ábrázolásának kifejezetten profán és a kereszténység is túlmutató adataira kellett volna utalnia. ízlése ezt feltehetően nem engedte meg, s maga a kontextus sem, ahol a kérdésre vonatkozó elképzeléseit kifejtette. S nem utal munkái jegyzetapparátusában egy igen fontos tanulmányra sem, amely — úgy látszik — elkerülte a magyar néprajzkutatók többségének figyelmét is. DALMADY Zoltán tanulmányáról van szó (A szemmelverés babonája és a pillantás megérzése), amelyben SELIGMANN máig alapvető monográfiájából kiindulva (Der böse Blick und Verwandtes) fejti ki elképzeléseit a napsugaras oromzatokról, s olyan adatokat is felsorol, amelyek eddig nem kerültek felhasználásra a magyar-délszláv folklór komparatisztika taglalásakor. DALMADY (SELIGMANN) és mások művei alapján tudjuk, hogy a háromszög igen gazdag jelentésű egyetemes szimbóluma az emberi gondolkodásnak és hiedelemvilágnak. Szimmetrikus voltánál fogva a hármas számmal rokon, amely ismert varázsszáma az egyetemes hiedelemvilágnak. Ezenkívül több civilizációban a női, illetve a férfi princípium szimbóluma: csúcsával felfelé férfi (fallikus) jelkép, csúcsával lefelé fordítva női (vulvatikus) jelképként értelmezhető. Mivel a genitálék ősi apotropeikus funkciót hordoznak, minden tekintetben indokolt az az amulett szerep, amire BÁLINT Sándor is utalt. (Régészeti és néprajzi leletek sokaságával lehetne bizonyítani ennek az amulett szerepnek máig ható érvényét. Gondoljunk csak a ma is hordott háromszög alakú fülbevalókra, amelyek a tekintet elfordításaként ismert elhárító eljárás mai lecsapódásai.) A parasztház homlokzatának építészetileg adott háromszög alakja tehát minden bizonnyal alkalmas volt arra, hogy ezt a hiedelmet újra aktualizálja, még akkor is, ha a szimbólum már keresztényesített mezben nyerte el elhárító jellegét, előbb csak amulettként, majd a barokkos jellegű templomok homlokzatán és belső terében is. A napsugaras homlokzatok többségén, kazettás berakások formájában, legalább két rom buszos ábrázolás is látható. A művelődéstörténet adatai ezt a szimbólumot is a vulva ábrázolásának tartják, ily módon tehát csábító lenne arra gondolnunk, hogy a napsugaras oromfalak komplex apotropeikus szereppel bírtak. Ez azonban ma még nem több puszta feltevésnél. A szem (illetve: „istenszem") ugyancsak egyetemes emberi elhárító szimbólum lecsapódása a napsugaras házhomlokzatokon. A szemábrázolás — különösen pl. a mai török és arab népek hiedelemvilágában — még gépkocsira festve is, igézetelhárító szerepben ismeretes. Az elhárító jellegű szemábrázolás tehát — háromszöghöz hasonlóan — az Alföld parasztházainak napsugaras homlokzataira is már a keresztény értelmezés jegyében került. DALMADY Zoltán tanulmányának van még egy fontos hozadéka. Arról tudósít, hogy a Szeremség egyes falvainak (Zimony, Surcin, Dobanovci, Bezania stb.) parasztházain ugyancsak a napsugaras ábrázolást fedezte fel 1915-ben. A tanulmány nem beszél a lakosság hovatartozásáról, de megfelelő statisztikák alapján meg lehetne állapítani, hogy a századelő Szerémségében kik ápolták a napsugaras oromzatok hagyományát. A közölt több mint tucatnyi rajz (a szerző helyszínen készült munkái) alapján érdekes lenne egybevető alapon kielemezni, hogy a szegedi hagyomány távoli kigyűrűzéséról van-e szó, vagy pedig arról, hogy az előbbiekben felvázolt hiedelmi hinterland csapódott-e le Szerémségben is — persze ugyancsak egyházi mezben — a parasztházak homlokzatán. Nyilvánvaló, hogy további eredmények ezen a téren a folklór és a műemlékvédelem közös munkálkodása alapján születhetnének.
