Balassa M. Iván szerk.: A Vajdaság népi építészete (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)
A falvak építészete - Harkai Imre: A bácskai ház topolyai vázlatrajzai
jobbra és balra találhatjuk a tányérokat, amint beborítják a falrészeket. Ékessége volt ez a háznak. A füstösben a válaszfalak mentén húzódtak a konyhapadkák (60 cm széles és magas, döngölt földből készült munkarész). A kemenceszáján keresztül fűtöttek, és itt volt a nyílást záró tévő is. Az egyik konyhapadka szélében katlan helyezkedik el, a másikon bogrács-katlan. Később, a századforduló után divatba jött a rakott sparhelt. Ezt ragasztották a kemence mellé a kispadka helyére is. A főzés itt kellemesebb volt, mind a hideg kéményaljában. A sípokból a füst a szabadkéménybe gyűlik össze, így a kéményalja valóban füstös, a falon fénylő, fekete koromréteg képződik. A mennyezetmagasságban levő gerendákon disznóság füstölődik. Az előtérből a raktározási célt szolgáló kamrába lehetett lépni. Általában egy szobát használtak. Itt aludtak, vendéget fogadtak, télen itt dolgoztak, morzsoltak, javították a szerszámokat. Télen mozgalmas volt az élet a házban, nyáron inkább alvásra szolgált. Az étkezés is kinn történt, vagy a gangba tett asztal körül gyűltek össze az emberek. A gangok nyitottak, vagy az egy méter magas deszka gangfallal félig zártak. A téli szobai élet nyáron ide helyeződött át. Itt beszélgettek, étkeztek vagy dőltek le az ágyra pihenni. Leginkább a családfő heveredett itt le ebéd után. A gang, az alátámogatott, kiszélesített ereszalja vendégfogadásra, beszélgetésre alkalmas, sőt a gabonákkal teli zsákokat is itt helyezik el és mindazt, aminek hirtelen kellett helyet találni. Az udvar felől a gangfalba épített és a gangdeszkával egy magasságban levő saroglyán vagy sarampón keresztül lehetett a gangra jutni. Az épület falait a község kitűnő falverói által készített vert fal képezte. Ha valaki házat akart veretni, szólt az egyik bandagazdának, ós az összegyűjtötte az embereit. Az akkordban fizetett munkát sukkra, később folyóméterre kérték. A fizetést egyenlő részekre osztották, kivételt képezett a bandagazda, aki fél ember részét képező ún. szerszámpénzzel kapott többet. Ennek fejében köteles volt beszerezni: három talicskát, függővasat, baltát, deszkákat, zsinórt, vízimértéket, kalapácsot stb. Tíz ember esetén a banda felállása a következő: 6 ember dolgozik a falon (falvezetó, segédmester és négy bunkós), 2talicskába hányja a földet, 2 pedig a deszkák közé. Az épület külső falait két részből verték, ilyenkor a fenti négy bunkós helyet cserélt a lentiekkel. Vigyáztak a föld keverésére. A fekete és a sárga földet lehetőség szerint keverték, és úgy hordták a leendő vagy a már verésben levő fal mellé. Az épület alapját jelző kihúzott zsinór mentén 60 cm széles és mély alapárkot ástak, majd 10 cm-es rétegekben visszadobálva jól leverték. A századfordulón falvastagságnak 2 sukkot (kb. 64 cm), majd 50 cm-t jelölnek. A falat nem szigetelték, és az ilyen falak ledőléséről már az 1800-as évekből is vannak adataink. (Még a XIX. század vége felé is a város belsejébe benyúlt egy mocsaras, lecsapolatlan rész, ahol az áradások, máshol a mélyen fekvő részek talajvizei nagy károkat tettek ezekben a falvakban.) A lehelyezett deszkák közötti távolságot a peckelők tartották. A leásott karókat istránggal összehúzták, és az első „deszkát" öt íeníéssel megverték. A terítéseket a falvezetó igazítja el és tömőzi, majd a taktusra verő bunkósok. Az első sor elkészülte után deszkaemelővel magasabbra tették a deszkákat. Az időközben megengedett istrángokat újra meghúzták, míg a zsinórhoz való irányítást a deszkák és a karók közé tett ékek szabályozták. A fal „derekáig" kézzel emelték a deszkákat, később lapáttal. Ezután négy terítést alkalmaztak, majd az utolsó deszkákat három terítésből verték meg. A fal vége jellegzetesen
