Balassa M. Iván szerk.: A Vajdaság népi építészete (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

Az emlékek védelme - Tripolsky Géza: Népi építészetünk emlékei

Népi építészetünk emlékei Tripolsky Géza Mindenekelőtt azt kellene tisztázni, hogy mi a népi műemlék. Nyilvánvalóan az a ház, amelyben az egyszerű ember és családja élt — a ház beosztásával, bútorzatával, használati tárgyaival együtt. Ebbe a kategóriába tartoznak természetesen az udvarban levő melléképületek is. A műemléki jelleget nem az a tény határozza meg, hogy a családi házat maguk a családtagok építettók-e vagy mesterember műve. A ház értéke a településre jellemző általános tulajdonságból és az egyéni eltérésekből együttesen adódik. Hogy érthetőbbek legyünk: minden településnek, sót nagyobb területnek is volt építészeti szokása, törvényszerűsége. Még pontosabban: mindenki tudta, milyen beosztású egy családi ház, még ha a típus és alaprajz meghatározásában részt vettek a bécsi mérnöki hatóságok is. A török uralom előtti korszakról kevés ismeretünk van. A zentai csata, a karlócai és pozarevaci béke után felszabaduló vidék elég siralmas képet nyújthatott, mert itt nemcsak épület, hanem lakosság is alig volt. A XVIII. század közepén és második felében folyó újjátelepítés által népesedett be a vidék, s az ide települőknek hajlékra is szükségük volt. A kezdetleges épületek a XIX. században fejlődnek tovább — nem túl gyors ütemben, mert századuk elején, sőt a két világháború között is sok az egyszerű, sőt igen szegényes hajlék. Az építészettel és néprajzzal foglalkozók általában a parasztházat veszik tipikusnak — persze, a szegényparaszt hajlékára gondolunk. Hozzátehetjük azonban, hogy volt egy nem véletlenül, hanem szükségszerűen kialakult háztípus, ilyenben lakott a parasztság és a többi foglalkozási ág képviselője is, beleértve a halászt, a kisiparost, sőt az alacsonyabb rendű értelmiséget is. Adva volt a háromosztatú végház, amelybe a középső helyiségen keresztül lehetett bemenni. Ez volt a pitvar, az első tiszta részével és a szemöldökfal mögötti szabadkéményes résszel. Innen nyílt az utca felé a tiszta szoba vagy nagyház, a másik oldalon meg vagy kamra, vagy hátsó szoba volt. Ez utóbbit lakták állandóan. Nem kellene most ennek a háztípusnak az eredetéig visszanyúlnunk, de azt mindenképpen meg kell említenünk, hogy a két háború között még nem volt minden házban három helyiség. A földmunkás és a tiszai halász családja gyakran csak kétosztatú, tehát a szoba-konyhás házban lakott. Itt tehát a pitvarba léptek be és onnan nyílt az egyetlen szoba, ahol az egész család lakott. A jobb mód általában megmutatkozott a házon, a helyiségek számán és a külső kivitelen, díszítésen egyaránt. A szegényember vert falból, tehát földből készítette házát, tetejét náddal fedte, a tűzfalat vesszőből fonta és sárral tapasztotta be. Az ablakok kicsinyek voltak viszont. Már a múlt század második