Balassa M. Iván szerk.: A Vajdaság népi építészete (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

Mesterektől, mesterségekről - Tripolsky Géza: A búbos kemence

akkor is befűtötték hetenként egyszer, kenyérsütéskor. A kinti kemence ugyanis csak a múlt században kezdett elterjedni. Ebben az írásban a kemencét mint fűtőalkalmatosságot emlegetjük. A sütés-főzés ugyanis megérdemel egy külön tanulmányt. A szoba melegítésére általában egy befűtés kellett. Csak nagyon hideg napokon fűtöttek be kétszer. Általában hajnalban fűtöttek be, és a jó kemence egész nap és egész éjjel tartotta a meleget. Fűtőanyag szinte minden lehetett: szalma, szárizék, napraforgó vagy cirok szára, szőlővenyige, rőzse, de a nagyon szegény családok csumát is vertek meg mindenféle gazt begyűjtöttek, például a puszta jellegzetes növényét, a „szélhajti ballangót". Az egyszerre berakott fűtőanyagot dugatnak nevezték. Szalmából 6—8 dugat kellett, szárízékból A—5 kéve. A kukoricaszárról a levelet lerágta a jószág, és csak az „izéket" használták fűtésre. A fűtés tudományához általában az asszonyok értettek igazán, és ók is végezték ezt a műveletet. Úgy kellett fűteni, hogy a kemence fala mindenütt elég meleg legyen. A jó kemencében „megfordult" a láng, a füst meg valamikor a „szabad kéménybe" szállt. Az a helyiség, ahova beléptek, két részből állt, a pitvarból és a belső kéményaljából. Ez utóbbi volt a hideg konyha, itt fűtöttek és főztek. Később, úgy a század elején kezdték lepallatolni a kémény alját a füstöt akkor egy kürtő vezette a volt szabad kéménybe. A később épült házaknál a kémény a kemence szája fölé került. Ez az átalakulás azonban igen lassú volt. Az én gyerekkoromban, tehát jó fél századdal ezelőtt, még mindkét nagyszülői házban valódi szabadkéményes konyhából fűtötték a kemencét. Ne feledkezzünk meg a fűtés eszközeiről sem. Ezek a következők voltak: a nyélből és trapéz alakú deszkalapból álló „szénvonó", a „piszkafa" meg a marék cirokból készült süprű. A fűtéshez nem használták, de a sütéshez nélkülözhetetlen volt az egyetlen darab fából kifaragott „sütólapát". Főzéskor viszont az edényeket „kantakocsin" tolták be, ós húzták ki. Ennyi eszköz éppen elég volt. A kemenceszáj lezárására szolgáló „tévőt" még nem említettük, ez is a kemencéhez tartozott.