Balassa M. Iván szerk.: A Vajdaság népi építészete (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1992)

Mesterektől, mesterségekről - Tripolsky Géza: A búbos kemence

A búbos kemence Tripolsky Géza Az utóbbi fél évszázadban nagyot változott a világ. Az utóbbiból persze bennünket a magunk és környezetünk élete érdekel mindenekelőtt. Szóval a Duna—Tisza köze, annak is a déli része, a Tiszamenti emberre gondolok elsősorban. Gondoljunk arra, hogyan töltötte téli estért vidékünk lakója. A távoli vagy közelebbi múltat szeretném megidézni. Különösen az esték különböztek a maiaktól. Azok a téli esték, amikor együtt volt a család apraja-nagyja. Amikor a búbos kemence és a családtagok közötti meghitt kapcsolat töltötte meg melegséggel a petróleumlámpával megvilágított szobát. A kemence központi helyet foglalt el. Az idősebbek a padkán ültek, a gyerekek a kuckóban meg a kiságyon hancúroztak. A távoli múltban a kemencét belülről fűtötték, ami persze sok kellemetlenséggel járt. A XV. század közepén viszont már kezdett elterjedni az úgynevezett „kályhás fűtés". Ez azt jelenti, hogy a kemencéket kívülről; a szomszéd helyiségből fűtötték. A XVI. század elején tehát a törökök már füstmentes szobával ellátott házakat pusztítottak el. A házak zöme ugyanis ekkor már ilyen volt. Az első kemencék fala sárból készült, de ritkábban vagy sűrűbben bögre alakú szemeket helyeztek a szár közé. Ezeket „bögreszemes kemencéknek" nevezi a néprajztudomány. Múzeumaink elég sok ilyen kályhaszemet őriznek. A Zentai Múzeum pedig már szögletes, domborművekkel díszített csempékkel is rendelkezik, melyek szintén XV. századiak. Érdekes, hogy nem a külterületen, hanem a város központjában, a hídfeljáró közelében kerültek elő. A török előtti időkben tehát viszonylag fejlett tüzelésű házak voltak ezen a vidéken. A török hódoltság idején a települések jelentős része elpusztul, a kályhacsempéket gyártó fazekasipar visszafejlődik. Az általános elszegényedésben kevés a lakóház, és nincsenek adataink fűtésükről. Ez utóbbiról a XVIII. századi újjátelepítés idején jegyeztek le egyet-mást. Tudjuk, hogy ebben a században csempe nélküli sárkemencéket építettek. Ezek válnak általánossá az Alföldön, tehát a mi vidékünkön is. A régebbi kemencék tűztere a föld szintjén volt. Az újabbaknál a tűztér felemelkedik, és meghonosodik a padkák alkalmazása. Ekkor fejlődik ki és válik általánossá a boglya alakú kemence vagy a „boglyakemence". Vidékünkön ez a forma az uralkodó a legutóbbi időkig, a kemence megritkulásáig. Szerencsére még most sem mondhatjuk, hogy teljes megszűntéig. A kemence szögletes formája, az úgynevezett „sifonkemence" csak a huszadik század elején jelenik meg. Ezt a formát az építőanyag, a vályog, illetve a tégla alakítja ki.