Balassa M. Iván: Báránd (Bihar megye) települése és építkezése (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1985)
szikes földből is. Ez különösen tartósnak bizonyult, leeshetett a fal tetejéről is, nem tört össze. A vályogot kivethette maga az építkező gazda vagy kivettethette cigányokkal. Az előbbit jobbnak tartották, elsősorban akkor, ha a gazdának lova volt és a sarat azzal jól megjáratta. Az anyag előkészítésénél a bányából kitermelt földhöz hozzáadták a töreket, szalmát és ezt szárazon összevegyítették. A szalma és a törek aránya a földhöz képest változó volt. Ezt követően erősen meglocsolták vízzel, rávezették a két lovat, esetleg a négyet járatták körbe. Folyamatosan locsolták az ágyást, utoljára cuppogott a lovak lába nyomán. A hajtó a nyomtatáshoz hasonlóan állt be középre és fogta mind rövidebbre a fékszárat. Az ágyás szélét itt is mindig hányták befele, olyan mértékben, ahogy a ló is egyre kisebb és kisebb körben járta az ágyást. Mikor a sarat megvágatták, hagyták egy kicsit pihenni. A délelőtt megdolgozott sarat már aznap nem vetették ki, hanem csak másnap, addig „megkelt, mint a kenyér." Ha nem lóval rendelkező gazda vagy cigány vetette a vályogot, a sár minősége nem volt olyan jó, mert csak kapával tudták többször átvágni, illetve lábbal is megtaposták. A vályogvető nagyméretű vályog készítésére volt alkalmas. Kilencszer tizennyolcas vályogok voltak, „kilenctizennyolcas" mint mondták. A méret collban van, centiméterben a vályog 50 cm hosszú, 25 cm széles és magas volt. Egészen napjainkig nagyméretű vályogot vetnek Bárándon, 1983-ban gazdasági épület számára vetett vályog vetésénél is 40 cm hosszú vályogot készítettek, azaz tizenhatszor hatos méretűt. A vályog mérete körülbelül az 1920-as, 30-as években csökkent az említett mértékben. A fából készült, sarkain összeeresztett, cinkolt vályogvető tehát az utóbbi időben 40 cm hosszú és 15 cm magas. Van amikor két rövidebb végén kis rászegezett fül van, de gyakori, hogy a rövidebb vég át van fúrva, és madzagból készült a fogója. A vályogvetés helyét elsimították és a vetés előtt törekkel leszórták. „Tette egymás mellé a vetőt, ezt az összecinkolt deszkát, tette egymásra, egy kis kurtanyelű villával rakta bele. Akkor a négy sarkába kézzel tömte bele, hogy tele legyen. Elsimította. Vízbe* vederbe, vízbe (mártotta a kezét)." A vályog így egy kissé teknős lett, de ez azért is bekövetkezett, mert lehúzta róla a formát. A vetőt, mielőtt a következő csomó sarat beletették volna, egy vizes ronggyal körülcsapták, hogy a vályog kicsússzon belőle. A vályogot hagyták száradni, amíg „. . .fehér száraz nem lett". A száradás gyorsasága az időjárástól függött, de általában egy hónapig tartott. Ezután összerakták csomóba, vályogkazalba, melynek tetejét az eső ellen macskalépcsőre csinálták meg, azaz, egy fél vályoggal mindig beljebb rakták a sort, amíg el nem fogyott, illetve össze nem ért a tetején a két oldal. Egyházi épületekhez — nem beszélve itt a középkori eredetű református és az 1747— 52 között épített katolikus templomról — már a XVIII. században felhasználtak téglát, sőt ez a tégla helyi égetésű volt. 1770-ben még csak arról tudunk, hogy „Kádár András főbíró szerződést köt elegendő tégla előállítására n.bajomi lakos Szabó János és Jenéi János téglavetővel" 64 , a pénzfizetés mellett kosztért. A koszt kikötése már ez esetben is a helyi égetésre vall, de mikor 1787-ben az építendő toronyhoz Gyökös 64 SZABÓ J. 1911. 102.
