Balassa M. Iván: Báránd (Bihar megye) települése és építkezése (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1985)
dákra keresztbe vastagabb fákat helyeztek és erre rakták fel a szalmát. A nádtető és az 1920-as évektől az ilyen épületeken is megjelenő cseréptető alá tetőszerkezetet készítettek. Az építménynek az alja, rendszerint az alapterület fele be van építve, disznóól, esetleg tyúk-, vagy kacsaól van alattuk. A vályogból készített beépítés úgy tűnik, újabb jelenség, de elterjedésének időpontját nem sikerült megállapítani. A színamagazinban a szénát rendszerint nem közvetlenül a földre tették le, hanem alulra előbb szalmát, esetleg nádat terítettek, és csak erre került a takarmány. Az építmény a gazdasági eszközök tárolására is szolgált, a szekeret is rendszerint itt tartották, bár nemegyszer hasonló szerkezetű, külön szekérszínt is építettek. Föltűnő, hogy a XIX. században egyetlen egy esetben sem említik a színamagazwokat, pedig, mint láttuk, nem egyszer olyan építményről, mint pl. a tyúkól is tudomást szerezhetünk. Sőt, 1854-ben: „. . . a' lelkész a' papi udvaron ollyan változtatást kíván tenni, mi szerint a' Széna és Szalma rakóhely az udvar allyában a' birka szín előtt lenne..." 170 , vagyis a széna tárolására nem volt külön építmény. Valószínű, hogy egy nem túl nagy múltú épülettel van dolgunk, amely elterjedésével részben átvette a szekér színek, funkcióját is, és ezzel egy részüket feleslegessé tette. A kút minden olyan udvaron megtalálható volt, ahol jószágot tartottak. A kutak gödrét téglával bélelték, ásásukkor úgynevezett bodont készítettek. Az ásandó kút végleges belső átmérőjének megfelelően két köralakú deszkalapot, árkust készítettek és ezeket két-két és fél méter hosszú lécekkel összeerősítették úgv, hogy a lécek az egyik árkuson kissé túlnyúljanak. Ezt kővel, esetleg téglával megterhelve leeresztették a kiásott gödörbe, majd a tetejét kiütötték, s a bodonxa kezdték el a falazást. A kútkáva deszkából készült, alulra talpat raktak, majd ebbe 100—120 cm magas fákat állítottak a sarkokon, s ezt felül is összekötötték, az oldalakat pedig bedeszkázták. Nagyobb méretű kutaknál a káván belülre az egyik sarokba átlósan deszkát helyeztek a veder számára. A kútágas kizárólag természetes elágazású fából készült. Külön nehézséget jelentett a 9—10 méter hosszú kútgém beállítása. Ez rendszerint egy szekér segítségével történt, a szekéroldalakra deszkát tettek és erre helyezték a kútgém tuskóját, a másik végét az ágasra tették fel, majd addig nyomták közelebb a szekeret, míg a helyére nem került, és be lehetett tenni a gémszeget. A kútostor lánccal volt a gémhez erősítve, másik végén még a XX. század elején is román vándorárusoktól beszerzett fa veder lógott. Ennek az abroncsa is fából készült. Kerekeskút csak kevés akadt a faluban. Néhány vasutas Erdélyben látott és készített magának ilyen kutat. A bárándi lakóházak jellegzetes képviselői az úgynevezett alföldi-, vagy középmagyar háztípusnak. A szoba-konyha-kamra, majd az 1880-as évektől a szoba-konyha-szoba-kamra elrendezésű épületek viszonylag kevés olyan jellegzetességgel rendelkeznek, melyek felvetik a lehetőségét a nem is teljese n tisztázott kistáji variációkkal való egybevetésnek. 170 BREI Presbiteri Jegyzőkönyv II. 1829—1860. 110.
