Balassa M. Iván: Báránd (Bihar megye) települése és építkezése (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 1985)

Félágasos, nímetágasos lakóház — 1965. Molnár B. felvétele NM. EA. F. 201 989. az épület végén lévő majorpangba vésetei, készítettek, és ebbe állították a félágast. Ha padlásmagasítás volt, akkor a födémgerendázat magasságában külön talpal készítettek a németágasnak. Ez egy-másfél méter hosszúságú gerendadarab volt, melybe szintén vésetet készítettek az ágas felállítására. Ilyen talpat csak a vég- és a közfalak felett készítettek, amennyiben szelement máshol is alá kellett támasztani, ott inkább ollóágast alkalmaztak. Ez általában a szoba felett fordult elő, hiszen annak hosszúsága négy és fél-öt méter, s biztosabbnak tartották, ha itt is alá van a szelemen támasztva. Azt azonban, hogy a mestergerendára állítsák rá a németágast, nem tartották jó megoldásnak, mert a mestergerendán a padlás és a sarazás miatt egyébként is nagy teher volt. A félágasos-szelemenes tetőnél is előfordult, hogy a fedélfák csak rá lettek akasztva a szelemenre, de gyakrabban, s a XIX. század végétől kizárólagosan páros szarufát alkalmaztak. Felül ezeket összelapolták, faszeggel vagy vasszeggel Összeerősítették. A szarufák alsó vége ki volt vágva kárnira, azaz ékalakú bevágás volt rajta, és úgy feküdt fel a majorpangva. Ahol esetleg hiányzott a koszorúgerenda, ott a szarufákat felül nagy szegekkel hozzászegezték a szelemenhez. Ez azonban rendkívül ritkán, s nagyon szegényes épület építésekor fordult elő. A szelemenes tető harmadik változata az ollóágasos volt. Lakóépületeken az 1880 körüli nagy építési fellendülést követően főleg ezt alkalmazták, a XX. században pedig