Paládi-Kovács Attila szerk.: Szekerek, szánok, fogatok a Kárpát-medencében (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2003)

Szánok, szekerek a Palócföldön és környezetében (1989)

6. kép. Rakoncás szekér, kolesz, Teresztenye (Borsod m.). Paládi-Kovács A. felv. 1969. Miskolcon, Egerben századunk elején még külön csoportot alkottak a talyigások. Ugyanis a szekérrel nehezen megközelíthető szőlőhegyekre, borpincékbe kétkerekű taligával könnyebb volt közlekedni, mint szekérrel. Másrészt a bortermelő kisgazdaságoknak se szüksége, se ereje nem volt egynél több igásjószág tartására. Eredeti formájában a taliga lőcsös, saroglyás jármű volt. A két rúdja közé fogott ló hámfával húzott, felszerszámozásához farhám és terhelő nyereg is tartozott. Az első világháború idején Miskolcon még 21 talyigás fuvaros élt, de az 1920-as években a négykerekű kolesz (rakoncás, deszkaládás szekér) váltotta fel a taligát.

12 Emberi erővel vont egy- vagy kétrúdú taligák szintén sok településen használatosak. Felsőtárkányon és környékén szekerkó a kis taliga neve. Kerekeinek átmérője csupán 45 cm, s 8 küllője van. A küllőzött kerekű kis taligákat kerékgyártó készíti az igásjószágot tartani nem tudó, kevés földű, kétlaki foglalkozású embereknek. Helyenként szekerkómk nevezik a négy tömör sajtkerékkel és egy rúddal ellátott, kézzel vont kis jármúvet is. A szekéroldal kitámasztásának a keleti palóc vidéken két módja ismeretes. A Tárna vonalától keletre eső tájakon az ökrös szekerek és a lovas kocsik kitámasztása általában véve lőcsökkel történik, de a lőcsös szekerek mellett használatosak a 12. BODGÁL Ferenc 1960. 525-526., 533-34.