Paládi-Kovács Attila szerk.: Szekerek, szánok, fogatok a Kárpát-medencében (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2003)

Hagyományos közlekedés és szállítás Répáshután (1984)

14. kép. Járom somfa járomszögekkel. Répáshuta, Paládi-Kovács A. felv. 1979. (NKCs. F 32. 746) A hat-hétéves vagy ennél öregebb ökröket (vol) nem szokták vezetni, de a fiatal ökröket nehéz terepen gyakran vezetni kellett. A jármos ökröket átlagosan 12-13 éves korukig tartották. Szlovák ökörirányító szavaik nincsenek, magyar terminusokkal élnek. (Balra cselő, jobbra hojsz, indulj nno, állj hó, hátra hőkk.) Ökreik magyar neveket viselnek, például Gombos, Sugár, Sármány, Szennyes, Bimbó, Vándor, Bodor stb. Ezt azzal magyarázzák, hogy a legtöbb munkába betanított ökröt nem helyben nevelték, hanem Nagyvisnyón, Szilvásváradon, Kisgyőrön élő magyar gazdáktól vásárolták. Az adásvétel után nem szokták átkeresztelni a jószágot, megtartották eredeti nevét. Répáshuta egyike volt azoknak a híres bükki járomfarago központoknak,

1

" amelyek a borsodi síkságot, sőt a Hajdúság és Szabolcs nyugati felét is ellátták. Horváth János (szül. 1910) a mai napig foglalkozik járomfaragással. Az 1950-es években még elhordta készítményeit az Alföldre is. Lovaskocsival járt, s egy útra 80-100 jármot vitt magával. Pénzért vagy terményért adta. Eljártak a Taktaközbe és a Tisza síkságára, mindazokra a tájakra, ahol sok volt az ökörfogat. Megfordultak Nyíregyházán is, de a Nyírségben a két világháború között már inkább lóval dolgoztak, kevés ökröt tartottak. Eljutottak a Nagykunságba is, például Mezőtúr, Türkévé vásáraira, s rendszeresen jártak Heves déli részébe (Poroszló, Tiszanána). Cserépfalun is voltak járomfaragók, de a répáshutaiak saját terméküket jobbnak 15. LAJOS Árpád 1963. 132.; BODÓ Sándor 1966. 541.