Paládi-Kovács Attila szerk.: Szekerek, szánok, fogatok a Kárpát-medencében (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 2003)

Hagyományos közlekedés és szállítás Répáshután (1984)

számfát, az erdőn készülő fazsindelyt. Zsindelyt nemcsak fenyőből, hanem bükkfából is csináltak. Eladásra szánt favillák, szerszámnyelek, jármok, szekéralkatrészek faragásával sokan foglalkoztak, de a szekér kerekeit a gazdák többsége a kerékgyártó mesternél rendelte meg. Répáshután mindig megélt egy kerékgyártó és egy kovács. A jelenleg már nyugdíjas bognár Diósgyőrben tanulta ki a mesterséget, ott töltötte inas- és segédéveit. Önálló iparral 1936 óta rendelkezik, akkor költözött haza a falujába. Dolgozott diósgyőri, bükkszentkereszti, cserépfalusi gazdák megrendelésére is. Főleg kereket gyártott, azt rendeltek tőle legtöbben. Ehhez fel volt szerelve a szükséges gyalupaddal [verstad], esztergapaddal [tokarha) és „kerékszékkel" {stolek). Ez utóbbi két vaskos tölgygerendából készült talpon álló masszív alkotmány. Ebbe szorítja be a kerékagyat, mielőtt hozzálát a „beküllőzés és talpalás" munkálataihoz. Kétféle kereket készített, a 12 küllőst és 10 küllőst. Tartósabb volt a 12 küllős, mert annak egy-egy talpa rövidebb és nem szakad le olyan könnyen, mint a 10 küllős kerék talpa. Az árszabása mindkettőnek ugyanaz volt. A kerékagyat (koíesova hlava) az esztergapadon alakította ki. Ennek hossza 45 cm, átmérője a kerékagy közepén 30 cm, a tengelynél 10 cm. Legnehezebb munka a kerékagy átfúrása és a küllők helyének kivésése. Először háromszor átfúrja, aztán sarkas vésővel vési a küllők helyét. A vésőt fakalapáccsal [dreveni mlatek) kell verni. A küllők [spici) 7 cm mélyen „mennek be" a kerékagyba. Az első kerékbe 45 cm, a hátsóba 50 cm hosszú küllőket tesznek. A mester a küllőzéshez felteszi a kerékagy végeire az agykarlkát, de a munka végeztével leveszi, mert a vasalás már a kovács dolga. A küllők végül is a „vállukkal" [pleca) ráilleszkednek a kerékagyra. A répáshutai kerékgyártó általában a megrendelő által hozott fát dolgozta fel, csak a kerék küllőit, talpait készítette saját faanyagából. Ugyanis a jó szekérkerék titka, hogy a küllőt csontszáraz tölgyfából, a talpakat pedig száraz cserfából faragják. Ezzel szemben a kerékagy nyers tölgyfából készült, s az idő múlásával a kerékagy mind szárazabb lett, s egyre szorosabban „fogta" a küllőket. Küllőhöz legalább 4-5 éves tölgyfa szükséges, de előfordult, hogy 10 éves fát használtak hozzá. A küllőnek és a talpnak való fa kifűrészelve, kihasgatva állt a műhely sarkában. A kerékgyártó egy nehéz fuvaros szekér kerekének elkészítésere 16 órányi munkát fordított. 1950-1934-ben 5 pengőért adtak egy szekérkereket Diósgyőrben és Répáshután. 1956-1938-ban már 6-7 pengő volt az ára. Négy új kerékért tehát 24-28 pengőt fizettek a répáshutaiak. Ezt a költséget nem tudták megtakarítani, s a szekér vasalásáért is fizetniük kellett. A szekér többi alkatrészén takarékoskodtak inkább, amelyeknek a répáshutai kerékgyártónál 1938-ban az alábbi díjszabása volt: Négy kerék 24 pengő Két oldal 12 pengő Eleje-hátulja (alváz) 12 pengő Rúdja 2 pengő Négy lőcs 4 pengő Egy fergettyü 2 pengő Egy hátsó saroglya 4 pengő Két hámfa 2 penqő Összesen 64 pengő