Cseri Miklós, Tárnoki Judit szerk.: Népi építészet a Kárpát-medencében a honfoglalástól a 18. századig - A 2001. október 9-10-én Szolnokon megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Szolnok: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Szolnoki Damjanich János, 2001)
TAKÁCS Miklós: Az Árpád-kori köznépi lakóház kutatása, különös tekintettel az 1990-es évekre
sára vagy a matrilineáris nagycsalád maradványaira is. 319 Tanulmányáról VAJDA László írt bírálatot 320 és joggal emelte ki GUNDA Béla gondolatmenetének gyengéit. Elsősorban azt, hogy ilyen messzemenő következtetésekhez túl kevés adat áll rendelkezésünkre. Óvatosságát a régészeti anyag is alátámasztja. Hiszen például a három ágasfás veremházak bontása során eddig még egyetlen esetben sem sikerült igazolni azt, hogy rituális célzattal elrejtett tárgy vagy állattetem a lakótér e pontjának esetleges szakrális jelentőségére utalt volna. Ha a felsorolt szerkezeti megoldásokat időrendi vetületben vizsgáljuk, nem lehet vitás az, hogy az alátámasztásra szolgáló karók száma és ezek elrendezése tekintetében is az Árpád-kor első harmadában észlelhető a legnagyobb változatosság. A későbbiekben ui. a két ágasfával alátámasztott szelemen válik az igazán gyakori megoldássá. Bár természeten számos további alátámasztási mód is tovább él, így több jó 12-13. századi példát is találni a középágasra, az ún. boldoganyára. így például a rákospalota-újmajori, java Árpádkori telepen a középágasos tetőalátámasztás volt a leggyakoribb szerkezeti megoldás. 321 A ház belsejében, a kemencével átellenben, rendszeresen, bár nem kötelező érvénnyel napvilágra szokott kerülni egy sajátos „berendezési alkalmatosság" egy kis méretű, többnyire téglalap alakú gödör, amelyet MÉRI István ülőgödörként határozott meg 322 Az egyes telepfeltárások feldolgozói rendszerint megelégszenek ezen objektum puszta tényének a regisztrálásával, illetve az alapvető szakirodalom, azaz a tiszalök-rázomi publikáció idevonatkozó helyének a megadásával. A közelmúltban a ménfőcsanak-szeles-dűlői, illetve lébény-bille-dombi ásatás összehasonlító vizsgálata 323 alapján sikerült számszerűsítve is alátámasztanunk azt, hogy az ülőgödör megléte még az egymással egykorú településhorizontok esetében sem tekinthető állandónak. Továbbá a lébényi lelőhely ülőgödreinek időrendi megoszlása arra utalt, hogy e sajátos „belső berendezési alkalmatosság" az Árpád-kor vége felé valamivel gyakoribb lehetett, mint a korszak elején. Bár ekkor is csak mintegy a veremházak felében alakították ki. Ezen arány talán nem is tekinthető túl alacsonynak. Ha ui. elfogadjuk azt, hogy egy-egy veremház gödrének szélein nagyjából egy méter széles padkák is voltak, 324 megszűnik annak a kényszere, hogy az ülőgödröt a kunyhó egyetlen ülőalkalmatosságaként kezeljünk. Az egyes ásatásokon kibontott ülőgödrök ismételt áttekintése arra is rávilágított, hogy nem tekinthető igazán nagy ritkaságnak az egy veremházon belüli két kis szögletes gödör, sőt, egy-egy ritka esetben három ülőgödör is kimutatható. Ilyen esetekben talán felvethető az is, hogy az egyik kis, téglalap alakú, tapasztott falú gödör nem ülőgödörként, hanem más módon (pl, kis tárolóhelyként) is szolgálhatta a lakók mindennapi életét. A fentebb elmondottakkal ellentétben igen kevés, és sokszor csak áttételes információkkal rendelkezünk a veremházak azon részeiről, amelyek a humusz és az altalaj határa fölé nyúltak. Mivel joggal feltételezhető, hogy e házak tetőszerkezete az 319. GUNDA Béla 1947. 71-75. 320. VAJDA László 1951. 50-72. 321. BENCZE Zoltán 1999. 10., 15.. 23., 30,, 36. kép. 322. MÉRI István 1952. 60. 323. TAKÁCS Miklós (megjelenés előtt). 324. SABJÁN Tibor 1999. 133-139.
