Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)
SZILÁGYI Miklós: Otthonteremtés, faluközösséggé szerveződés - idegenben
náti katolikus falvak lakóinak származási helyeit - az elmúlt évtizedek kutatásai bizonyítják - alig-alig őrizte meg a kollektív emlékezet: az első telepesek származási helyeit csak többféle forrás segítségével lehet feltárni. 29 A református községek lakóinak folklórként hagyományozódó történeti emlékezete viszont a falualapító ősök szervezett közösségi akciójaként tartja számon a tiszántúli óriásfalvakból, mezővárosokból a 18-19. század fordulója tájt történt átköltözést. A Nagykunságból (és a közeli Tisza mente falvaiból) 1786-1787-ben Feketehegyre, Pacsérra, 0Moravicára és Pirosra települt reformátusok máig pontosan számon tartják őseik származáshelyét, sőt kiköltözésük körülményeit, lefolyását is, s a kibocsátó településekkel való kapcsolataik ápolására törekszenek (amiben persze a helyismereti kutatásoknak a megemlékezések, ünneplések révén „visszacsatolt" eredményei is sokat segítenek! 30 ). A 19. században népes mezővárossá fejlődött Debelacsa református templomában pedig emléktáblán örökítették meg a 18, század végi többségükben Gyomáról, Szentesről származó - telepes családok neveit. 31 A 18-19. század közjogi felfogása szerint a falubírói tisztség, az elöljáróság által használt falupecsét, valamint a közösségi földhasználat/földosztás volt a községként való elismerés kritériuma. 32 A megtelepedéskor azonnal létrejött faluszervezet tehát annak a függvénye volt, hogy a telepítő földesúr vajon „falut" akart-e létrehozni. Akarata híján a faluhoz hasonló szerveződés automatikusan nem teremtette meg a közigazgatás minden szintjén (megye, Helytartótanács) faluként kezelt települési egységet. A dohánykertész telepek például nem voltak jogi értelemben „falvak". Minden közösségi életmegnyilvánulásukat - az esetleges pecséthasználatot is - a meghatározott időre szóló szerződésük szabályozta. Hiába támogatta a megye a törekvésüket a községgé alakulásra, lévén, hogy ezzel növelhette volna adóbevételeit, ha a telepítőnek, illetve a kincstárnak mint földesúrnak nem volt érdeke, hogy „jobbággyá tegye" a zselléreit, mert ez esetben tetemesen csökkent volna a jövedelme. 33 Ez magyarázza, hogy a dohánykertész szerződések - miközben segítséget ígérnek templom (legalább kápolna), plébánia és iskola felépítéséhez 34 miért is nem foglalnak állást a bérlőközösség - mint a „falu" minden materiális és szimbolikus kellékével rendelkező települési egység - közjogi elismerésével/elismertetésével kapcsolatban. Az éppen alakuló bitto-kovácsházi kertészségről azt jelentette 1814-ben a szolgabíró, hogy „elöljárói is vágynak, jelesen bírájok és Tornyáról odaköltözködött egy kántorjok, akit egyszersmind nótáriusi szolgálatra al29. Például CSORBA Béla 1986.; GYETVAI Péter 1978.; 1984.; 1992.; HEGEDŰS Antal 1986,; A telepesek származási helyének megállapításához használható forrásokról, BÁRTH János 1998. 30. Lásd például TAKÁTS Károly 1942.; NAGY KÁLÓZI Balázs 1943.; KISS Z. Géza 1987.; 1993.; KAPOSVÁRI Gyöngyi-BAGI Gábor (szerk.) 1989.; PÉNOVÁTZ Antal 1996a.; 1996b.; ÖRSI Julianna 1998. 31. A Békés megyeiek 18. század végi - 19. század eleji Bánátba településéről lásd például PALÁDIKOVÁCS Attila 1973.; WEIGERT József 1990.; SZILÁGYI Miklós 1998. 32. Vö. SOÓS Imre 1955. 16-17. 33. KÖRMENDI János 1988. 19. 34. Lásd például DÁCZER Károly 1994. 234.
