Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)

MOHAY Tamás: Új kérdések és új határok a néprajzban: az ezredforduló perspektívái

zajló, minket körülvevő migrációs folyamatokról egyelőre inkább a politológiának, a szociológiának van mondandója, és sokkal kevésbé a néprajznak. Voltaképp a magyar-szlovák lakosságcsere következtében hazánkba került százezres nagy­ságrendű magyar népesség néprajzi elemzésére is csak nem publikált egyetemi szakdolgozatokban történt kísérlet jó másfél évtizeddel ezelőtt (leszámítva néhány ünnepi megemlékezést az események negyven- és ötvenéves évfordulója alkal­mából). Mai vándormunkásokról, szezonmunkásokról, csoportkötöttségeket, in­tézményes támogatást nélkülöző népességmozgásokról, és azok kulturális követ­kezményeiről alig tudunk valamit. Pedig jelei vannak annak, hogy például az or­szághatárokon átnyúló testvértelepülési kapcsolatok megteremtésében és mű­ködtetésében olykor igen nagy szerepet vállalnak a kiszemelt testvértelepülésre bevándoroltak. Még kevésbé kutatott téma a hazai néprajzban a menekültek témaköre. Feltű­nő, hogy ezzel még leginkább külföldön dolgozó kollégák foglalkoztak; az 1995-1996-os néprajzi bibliográfiában az utaló nem is szerepel. Újfajta határmódosulást hoz a múltra vonatkozó kérdések eddigiektől eltérő fel­vetése. Nem kizárólag a jelen megértéséhez kellenek új eszközök, új kérdések: a múlt, a látszólag ismert múlt is hoz elő új meg új izgalmas kérdéseket. Nem is csak új forráscsoportok bevonására gondolok, hanem arra, hogy a jelen másfelé irányu­ló érzékenységei mintegy keresik a maguk előzményeit, gyökereit. A múlt, a törté­net iránti egyre fokozódó érdeklődés annak a jele, hogy emberek sokasága sze­retne tisztábban látni. A múlt sokszor egyfajta hitelesítő jegyként működik, s igen fontos látni, hogy a címkeként használt „ősi, régi, hagyományos" stb. jelzők mö­gött valójában mi is húzódik meg. Itt a néprajznak kétségtelenül igen fontos illeté­kességi területe húzódik meg. A modern-posztmodern világban az eltűnőben levő határok egy része éppen azok közül kerül ki, amelyek a tradicionális társadalmakban (a néprajz és az antro­pológia hagyományosan legfőbb „terepén") erősek voltak, azaz működtek: embe­rek, közösségek életét hatásosan befolyásolták. Mire gondolok? Az értékhatárok­ra: a jó és a rossz, az elfogadható és elfogadhatatlan, a követésre méltó és az el­utasítandó közötti erős határokra. Mit láthatunk manapság? Azt, hogy számos helyzetben, beszédmódban egyszerűen elmosódik a különbség jó és rossz között, egyre kevésbé tartjuk szétválaszthatónak a normálist és a deviánst. Meg kellett szoknunk, hogy ami az egyik nézőpontból hasznos, az egy másik nézetből éppen­séggel káros, vagy egyszerűen csak közömbös. Ha innen nézem jó, ha amonnan, rossz. Azok a felsőbb instanciák, amelyek segítettek eldönteni, a két vagy több né­zet közül melyiknek is van igaza, megszűntek tekintélyek lenni. Az értékmentesség elvéről van szó, természetesen. Arról az elvről, amely a szá­zadfordulón vált a társadalomtudományi módszertan egyik kánonjává. Fontos fel­idézni, hogy ez az elv tudományon belüli elvként hatásos, fenntartva, hogy a tudo­mányon kívül igenis helye van az értékvonatkozásoknak - akár közvetlenül a tudo­mányos eredményekből adódó következtetések, a döntések világában. Az érték­mentesség valójában csak annyit jelent, hogy tudományos módszertanban, meg­állapításokban a kutató szigorúan tartja magát ahhoz az elvhez, hogy érzelmeit,

Next

/
Oldalképek
Tartalom