Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)

KLAMÁR Zoltán: Tanyatípusok és tanyai életmód Magyarkanizsa környékén

A kanizsai járásszél tanyája a szikes puszta peremén az állattartó-földművelő farmtanya példáját mutatja. A két gazdasági ágazat párhuzamosan él egymás mellett, nincs aránybeli eltolódás egyik vagy másik javára. Amíg kevés saját földdel rendelkeztek, addig béreltek, hogy gazdaságuk életképes legyen, később viszont vásároltak kellő mennyiségű művelhető területet. Ezen a tanyán már az ötvenes évekre megszűnt a többgenerációs együttélés. Egy meglehetősen nehezen induló kiscsaládi gazdálkodás története kerekedik ki az emlékező adatközlő elmondásából. A hagyományos értékrend diktálta földéhség vezet a birtokgyarapításhoz. Ebben az esetben az előző példa ellentétjeként, az építőiparban kitermelt jövedelmet a tanyai gazdálkodás megteremtésére fordítják: kocsit, lovat, gazdasági eszközöket vesznek, de mindenekelőtt földet. A szemléletmódot, a hagyományt azonban nem tudják tovább örökíteni, hiszen a következő generáció - gyermekeik - már menekül ettől az életformától. A városban telepednek le, és állandó munkahelyet keresve, távol tartják magukat a tanyai életmódtól. A kilencvenes években, a polgárháború okozta gazdasági recesszió hatására, megtörni látszik a hetvenes évektől mindinkább felerősödő elvándorlási folyamat, mely a tanyák nagymértékű elnéptelenedését okozta. A mezőgazdasági vidékre telepített ipar nagy számban szívta el a fiatalokat, és törte meg a hagyományos paraszti üzemszervezeti formát. Kezdetben a két lábon álló gazdaságok jelentek meg, melyek sajátos módon működtették tovább a családi gazdaságokat. Később, aki tehette, elhagyta a tanyai telephelyet, és falura, városba költözött. Földjét eladta, vagy jobb esetben kiadta bérlőnek. Napjainkban, amikor a gazdaság romokban hever, és az iparvállalatok többsége csak vegetál, megindult egy visszarendeződési folyamat. A fizetés nélküli szabadságok és az elbocsátások hatására, újra elkezdtek működni a paraszti üzemszervezetek. A krónikussá vált üzemanyaghiány miatt felértékelődött az igás állatok által végzett munka, így az utóbbi években egyre több lovat látni a határban. A gazdasági helyzetet a következőképpen jellemezte egyik adatközlőnk: „Máma az eljárás nagyon nehéz, mer' aki eljár az még rosszabbul jár, mint aki itthon marad. Mer' nem kap pénzt, nem kap fizetést. Itthon meg azé' ekkor-akkor elmegy napszámba. Annak, aki eljárt dógozni, fene baja vót. Dógozott is, nem is, pézt meg kapott. Most ez nagyon megfordút. Most eljár dógozni a nászom, az üvegházba jár Kanizsára. 192 dinárt kap kétszer egy hónapban. Hát kérdözöm én, hogy lehet abbul megélni?" Adatközlők Almási János (1954) Almásiné Lipták Rózsa (1955) Dobó Imre (1908) Ladóczkiné Kiss Amália (1915) Muhi Gizella (1921) Nagyné Szögi Mária (1922) Sándor Lajos (1932) Szélpálné Perpauer Ilona (1923) Szélpál János (1955) Szélpálné Seregi Emma (1957)