Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)

PETERCSÁK Tivadar: Tradíció és modernizáció a paraszti gazdasági közösségekben

A székelyeknél és a szászoknál még a 18. században is jellemző, hogy az egyes székeknek megvoltak a maguk erdői, amelyeket az illető szék tagjai közösen éltek. Ezek közül a legnevezetesebb Aranyosszék hatalmas székely erdője

9 TAGÁNYI Károly oklevéltárában példákat közöl arra, hogy több falu élt erdőközösségben egymással: például a csíki hét község havasa, a háromszéki kilenc falu erdeje, az udvarhelyszéki tizenhét falu havasa. A 18. században az erdő piaci értékének megnövekedése miatt az egyes települések már az erdők községenkénti felosztására törekedtek a Székelyföldön. Az erdőközösségeknél kezdetben mindenütt az volt a szabály, hogy akinek bármennyi és bármiféle fára vagy irtásra szüksége volt, azt ahol érte, ott vághatta. Az erdők pusztulásával azonban az osztatlan birtoklásról a közös, de ideiglenes felosztásra tértek át. Az erdőből a község minden egyes tagja egyenlő részt kapott oly módon, hogy előbb az erdő felosztása alá eső felét annyi egyenlő részre mérték ki, ahány egyenjogú tagja volt a községnek, majd sorsot húztak. Mivel pedig a régi magyar nyelv a sorshúzást ny/'/Vonásnak, ny/A/eresnek nevezi - bizonyosan azért, mert annál kezdetben a nyílvessző szerepelt - magát a kisorsolt részt is nyílnak, nyilasnak, az erdőnél erdőnyílnak, az osztást nyilas oszíásnak hívták.'

0 Kezdetben a közösség minden tagját egyenlő jogok illették az erdőből. A székely Étfalván 1825-1835 között a tisztításra szánt erdőt a nyolc tízes között osztják fel cinkus, sorshúzás szerint. Ezután egy-egy tízes népe kivágja a sűrűn nőtt, életképtelen fákat. Egyenlő csomókat alakítanak ki, amelyeket a tízesbeliek sorshúzás útján egyformán osztanak el. A bodakiak 1731. évi törvénye alapján „a falusiaknak szükségekre négy-négy szál fát adhatnak"." 1800-ban azonban Nagyenyeden már két osztály volt, Szék városában pedig három. Az elsőben a nemesi és polgári ősi lakott telkek voltak a legnagyobb mértékű nyilakkal, a másodikba az új lakott telkek jutottak 1/3-adával kisebb nyíllal, s végül a harmadik osztályt a lakatlan és zsellértelkek alkották, amelyek után felényivel kisebb nyíl járt.

12 A székely faluközösségekben már a 18. században erdővédő szervezetet alakítottak, s ez az erdőpásztorok testülete. Ez általában 10-12 főből állt, de Papolcon 24-en voltak. A közös erdő védelmét biztosító és az erdőrontókat távoltartó erdőpásztorok sorban látták el feladatukat, s vezetőjük, az erdőbíró, erdőinspektor, rendszerint választott nemes ember volt.

13 A közös tulajdon és haszonvétel sajátos formája és szervezeti kerete a feudalizmus korában a nemesi közbirtokosság. Ez a tulajdonközösség akkor létezett, ha egy vagy több településen lévő nemesi ingatlanokra vagy haszonvételekre nézve többen közösséget tartottak fenn. A nemesi közbirtokosság gazdasági és hasznosítási szervezetként összefogta a több nemes érdekkörébe tartozó osztatlan ingatlanok közös használatát. Sajátos módon a nemesi belsőség és tartozékai sohasem váltak a közbirtokosság részévé, viszont a többi ingatlan (legelő, erdő, rét) és 9. TAGÁNYI Károly 1896. I. V. 10. TAGÁNYI Károly 1896. I. VI. 11. IMREH István 1983. 250-251. 12. TAGÁNYI Károly 1896. I. VII. 13. IMREH István 1983. 265-268.