Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)

ZENTAI Tünde: Az ágy és a népi alváskultúra a kora újkorban

6. kép. Komáromi ágyvég 1783-ból, Néprajzi Múzeum. DOMANOVSZKY György 1981. II. 88. képe után népek" számos tagja alszik padokon a Dunántúlon, a Felvidéken és Erdélyben, a sík vidékeken pedig jobbára sárpadkákon. A padok között a Nyugati-peremvidéken és a Felföldön sok még cöveklábakon áll. Alvóhely a nagyméretű szögletes kemence teteje is, főleg a Nyugat-Dunántúlon és Északkelet-Magyarországon. Fekvőbútor rendeltetésű a Szlavóniából és a palóclakta falvakból ismert szétszedhető ágyszék. A boszorkányperekből értesülünk a földön alvás gyakorlatáról is, ami nem köthető tájakhoz. A földön ágyazás ekkor már mind Magyarországon, mind Európában a szociális leszakadás tünete, de sajnos sokakat érint. A 18. században gazdagodik az ágy berendezése is. Előfordul ugyan a bundával, kabáttal takarózás, de a sokoldalú források a tollas ágynemű egyetemes használatáról vallanak, ami része a szegények ágyának is, még ha a földön vetik is meg. Az igényes hálóágy fogalmába - ahogy egy 1765. évi Tolna megyei paraszti vallomás szól róla - beletartozik két derékalj, két vánkos, két lepedő és három hímes vánkosfedél. A hagyatéki leltárak és a kárlisták szerint egy tollas derékalj, két lepedő, két vánkos és egy dunna már a szegényebb jobbágyok és szolgák ágyában is általános. A mezővárosi polgárok, gazdák, tehetős jobbágyok és a kisnemesek viszont már rendelkeznek a vetett ágy néven ismert díszággyal - sokan ket-