Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)
VOIGT Vilmos: Természeti környezet, épített környezet - folklórunkban
Természetesen ugyanez érvényes az írott szövegekre is. Nem egyetlen ballada „ökológiáját" kell firtatni, hanem az egész balladagyűjtemény látványelemeit kell így bemutatni. (Erre a megoldásra, intuitív módon sokan rájöttek: VISKI Károly ORTUTAY Gyula és VARGYAS Lajos az ilyen „látvány" alapján próbálták megrajzolni a balladák társadalomképét, sőt ennek alapján következtettek még az egyes szövegek korára, eredetére is.) A legutóbbi negyed évszázadban új, tájökológiai felismerések jelentek meg a magyar néprajztudományban - eléggé váratlan irányból. KUNT Ernő temetőkutatásaiban érvényesített ilyen szempontokat: a temetők elhelyezkedését és beosztását nemcsak topográfiai és geomorfológiai szempontból tárgyalta, hanem rámutatott „az élő és a halott falu" ökológiai vonásaira is. Érdekes megjegyezni, hogy e szempont leginkább első áttekintésében (Temetők az Aggteleki-karszt falvaiban 1978) nyilvánvaló, később sokkal szelídebben fogalmazódik meg (például Temetők népművészete 1983), és KUNT „thanatológiai" korszakában pedig voltaképpen el is tűnik. (Lásd például Az utolsó átváltozás. A magyar parasztság halálképe 1987) KUNT korai munkáiból az is jól látszik, milyen tudományos előzményekre támaszkodott: a sírjelekre, a „halott falura" vonatkozó kutatásokra, LÁSZLÓ Gyula „temető = fordított világ" azonosítására. A temető - úgy, ahogy ez a magyar vidéki hagyományban megőrződött (Európában más temetőrendszerek is vannak!) - különös keveréke a természetes és épített környezetnek. Kívül van a falun, nincsenek benne rangos építmények - mégis van településszerkezete („utcákkal", „telkekkel", „házhelyekkel") és még építményei is vannak (sírdomb, sírjelek, sírkövek, síremlékek). Ugyanakkor mindez a „természetben" található, nem vonódik be a gazdálkodás rendszerébe. Ugyan egyes falusi temetőkben legeltetnek, az ott található gyümölcsfák hasznát értékesítik, ám mára már falusi temetőinkben is az oda „kivitt" vágott virág meg a papír virágkoszorú az általános, vagyis mintegy „kulturalizáljuk" ezt a „természeti tájt". Azt, hogy milyen irányban lehet továbbfejlesztetni ezt az ökológiai szemléletet, legutóbb, igen következetes magabiztossággal BARTHA Elek fogalmazta meg. Vallásökológia. Szakrális ökoszisztémák szerveződése a népi vallásosságban című kismonográfiája (1992, két évvel korábbi kandidátusi disszertációja alapján) fejezeteiben. BARTHA (némileg túl ökologizálva elődeinek, köztük KÓSA Lászlónak és PÓCS Évának dolgozatait) mind a „megszentelt tér" mind a „megszentelt idő" kérdéskörével részletesen foglalkozik. Sokféle tárgykört érint (helynevek, templom, harang, szakrális építmények a határban, temetők, a vallás etnikai tagolódása stb.), ezen kívül három borsodi falu (Komlóska, Debréte, Rakaca) vallási térstruktúráit részletesen leírja. BARTHA következetesen használja a „térszemlélet" és a „vallásökológia" kifejezéseket. A vallásökológia azonban csak egyik résztartománya az ökológiának. BARTHA jelzi is, hogy ő a német vallási néprajzkutatás megújító személyiségének, Georg SCHREIBER-nek Sarkallandschaft fogalmát alkalmazta. (Ez az elgondolás SCHREIBER 1937-es könyvében került kifejtésre, amelyben például a spanyol és német vallási topográfiát hasonlította össze: Die Sakrallandschaft des Abendlandes mit besonderer Berücksichtgung von Pyrenäen, Rhein und Donau.) Minthogy a vallási világ térfelhasználása sajátos jellegű, gon-
