Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)
KÓSA László: Múlt, jelen, jövő
de tévedés lenne pontos mintákat keresni és erőltetni eltérő változásokat mutató európai régiók között. Jó lenne meggyőzően kijelenteni, hogy talán arányosan máris többet tudunk arról, mi történt és történik a társadalommal és a kultúrával az utóbbi tíz esztendőben, mint korábban tudtunk a megfelelő időszakokról, de nem tehetjük. Összességükben az eltérő súlyú kezdeményezések, a kitartás és/vagy az anyagiak hiánya, a nem ritka ötletszerűség miatt egyelőre áttekinthetetlen, miként él a történelmi alkalom kínálta lehetőségekkel a magyar néprajz. Az egykori szakdolgozatok tematikája például szemléletesen tanúsítja, hogy a legifjabb nemzedékből egyre többen választanak hosszabb-rövidebb távlatú jelenkori témát. Vannak, akik a jelent egyértelműen a kulturális antropológia illetékességi körébe sorolják, s egyben úgy vélik, hogy a néprajz mai és jövendőbeli legnagyobb kihívása az antropológia. Erre a kérdésre én két választ tudok elképzelni. Önmagában, elvileg egyik sem káros vagy hasznos, célravezető vagy zsákutca. Az egyik válasz szerint az antropológia önálló tudományágként megszervezi önmagát, megteremti saját intézményeit, akadémiai képviseletét, egyetemi műhelyeit és így tovább. Nem tudom fölmérni, hányan járnának szívesen rajta, de ez a nehezebb út, mert az intézményrendszer anyagi feltételei nem látszanak biztosítottnak, a föltétlenül szükséges személyi adottságok pedig olykor biztatóak, ám inkább szerények. A másik válasz a tág értelemben fölfogott néprajz szervezetében megmaradni, annak egyik önálló ágaként működni. Én személyesen azokkal értek egyet, akik ennek esélyét vélik belátható időn belül reálisabbnak. Ismert, hogy az antropológiának a 20. század közepétől fokozottan érdeklődési körébe került a saját nép és általában az európai parasztság, ami szükségszerűen mélyreható szemléleti változást hozott. Szinte párhuzamosan, eleinte csekély mértékben és számos esetben vitatható módon, de mindinkább táguló látószöggel a közép- és kelet-európai néprajz figyelme a parasztság életén és a múltra orientáltságon túlterjedt, ami ugyancsak jelentős szemléleti változással járt. E szemléleti változások mind országonként, mind nemzetközi viszonylatban többnyire a kölcsönös egymáshoz közeledést segítették elő. Magyar vonatkozásban többször elhangzott, hogy a néprajz - talán legtöbbet az anyaggyűjtés módszertanában és a témaválasztásban - tanult az antropológiától, a másik oldalon leginkább a történeti szempontok beszűrődését látjuk. Annyira, hogy nem minden esetben dönthető el pontosan, egy téma, egy tanulmány vajon az antropológia vagy a néprajz körébe tartozik. Nem is kell feltétlenül eldőlnie. Ebből a szempontból van igazi értéke az etnológiai-antropológiai vonatkozású előzményeknek, nem a múlt számonkérésének érveiként. A diszciplináris határok merevségének lazulása, a célok és módszerek sokszínűsége gyümölcsöző lehet, de egyszersmind nem szabad az identitás bizonytalanságát kiváltania. A magyar néprajznak az antropológiától függetlenül hagyományos erőssége az interdiszciplinaritás. Az interdiszciplinaritásnak azonban nincsenek általános szakmai kritériumai, csakis az egyes szakterületeken belüli normák adják az érvényességét. Jelenleg - némely határszakaszának elmosódottsága ellenére - a néprajz határai jóval stabilabbak, mint az antropológiáé. Ez is erősíti azok - általam is osz-