Cseri Miklós, Kósa László, T. Bereczki Ibolya szerk.: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón - A Magyar Néprajzi Társaság 2000. október 10-12. között megrendezett néprajzi vándorgyűlésének előadásai (Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum; Magyar Néprajzi Társaság, 2000)
KÓSA László: Múlt, jelen, jövő
ni. Sosem jelent meg annyi néprajzi mű, mint az ezredvégen. Egyfelől igaz, hogy alkalmanként vagy még folytonosnak minősülő gyakorisággal szinte minden néprajzi intézmény foglalkozik kiadással, másfelől azonban a jelentősebb kiadók viszonylag ritkán szánják el magukat néprajzi könyvek gondozására. Kivétel a Planétás Kiadó és a debreceni tanszék az Ethnica alapítvánnyal, melyek jelenleg a kiadás oroszlánrészét vállalják. Új folyóirataink is vannak, a Néprajzi Látóhatár, az Ethnica és - igaz, a Néprajzi Közlemények megszűnése árán - a Tabula. A kiadásban és a szakmai élet élénkítésében az önszerveződés példájaként értékes munkát végez a Györffy István Néprajzi Egyesület. Ha tehát a közelmúltat szemlézzük és a jelenben széttekintünk, intézményeink, muzeológiánk, felsőoktatásunk, tudományos kutatómunkánk, a publikációk száma igazán pozitív mérleget mutatnak, és még nem is szóltunk a néprajztudomány szakmaközi tekintélyéről, amit mind a tudományos hivatkozások, mind a kölcsönös konferenciaszereplések tanúsítanak. Végül a társadalmi érdeklődésre sem panaszkodhatunk. Az elégedettséget keskeny lélektani határ választja el az önelégültségtől. Sosem lehetünk, sose legyünk teljesen elégedettek teljesítményeinkkel és külső megítélésünkkel. Mindig lehet még jobban dolgozni, még több társadalmi érdeklődésre, külső támogatásra számot tartani. Nem kell érvelnem amellett, hogy ezen a vándorgyűlésen a Magyar Néprajzi Társaságnak előadásomban kissé nagyobb teret szentelek. Teszem ezt tisztségemből fakadó illetékességgel és az eddigieknél inkább bírálóan. Társaságunk szerepe az utóbbi fél évszázadban ugyancsak átalakult. Az államosítás és az intézményi differenciálódás következményeként elvesztette azt a központi funkciót, amit alapításától sok évtizeden át őrzött, és amivel hasznára volt a szakterületnek, de nem szűnt meg a magyar néprajztudomány legáltalánosabb szakmai és társadalmi fóruma lenni. A hasonló szervezetű és profilú tudományos társaságok hosszabb-rövidebb múltjuktól függetlenül majd mind ugyanúgy küszködnek a megváltozott tagsági és közönségigények kielégítésének gondjaival, elsősorban a nagy hagyományú felolvasóülések válságával, mint mi. Ma már látjuk, hogy egyre inkább a kisebb-nagyobb szimpóziumok és ülésszakok váltják föl ezeket. Kevésbé mutatkozik problémásnak, remélhetően meg is újul a szakosztályi szerkezet. Ennek jele, hogy a szimpóziumok és ülésszakok rendezésére sokszor a szakosztályok vállalkoznak. Különben társaságunk az elmúlt fél évszázadban minden nagyobb néprajzi konferenciának vagy rendezője vagy társrendezője volt. Fölsorolás helyett hadd utaljak csupán a legjelentősebbre, a sikeres centenáriumi rendezvénysorozatra, melynek ugyan az akkor zajló politikai változások miatt nem jutott elegendő a megérdemelt társadalmi figyelemből, de hoszszabb távon learattuk, betakarítjuk hozadékát. Többször fölújítottuk a vándorgyűlés intézményét is, mindannyiszor sikeresen, hiszen ha évek ki is estek, sosem maradt végleg abba, most ismét együtt vagyunk egy szemléző, számot adó, összegző ünnepélyes vándorgyűlés résztvevőiként. Társaságunk nagyon sokat tett a magyarországi nemzetiségek néprajza tanulmányozásáért. Az 1961. évi gyulai vándorgyűlés szakmai érdeklődéstől és kötelességtudattól indíttatva, olyan időszakban választotta témájául a magyarországi
