Cseri Miklós szerk.: A Kisalföld népi építészete - A Győrött 1993. május 24-25-én megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Győr: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Xantus János Muzeum, 1994)

GUDMONNÉ Fülöp Ilona: Népi építészet a Kisalföld északkeleti felén

I 10. kép. Hosszúház utcai oldala, Zsitvafödémes, 1986. GUDMON Ilona felvétele. A horogfákat vagy szarufákat méteres távolságban helyezték egymástól (szlovákul: króvy), ezekre ütötték rá a léceket. A tetőnek való faanyagot általában tutajosoktól vették, a járás északi részében fadepókból szerezték be. A hagyományos tetőfedő anyag a vizsgált területen a nád és a zsúp. A zsúptető a járás északi részén volt általános, míg a déli részeken a nád. Tótmegyeren a nádtetőre szalmát is terítettek, az ilyen héjazat nevét szalmakabátos tefó'nek fordíthatnánk. A Vág- és Garam mente egyes falvaiban, ahol a szlovák tutajosokkal is kapcsolatba kerültek, a középületeken kívül néhány lakóház befedésére is zsindelyt, „sindölt" használtak. Egy 20 méteres ház befedésére 2 hold rozs szalmája volt elegendő. Tetőfedéskor két deszkából vagy egy létrából és egy deszkából álló állványt erősítettek a tetőszerkezethez. Az alsó deszkán vagy létrán állt a „tetőcsináló", aki a felső deszkára rakta az összekötözött zsúpot vagy /cecét. Az első sor zsúpot tövével lefelé („seggivei") helyezte el a deszkán és a lécekhez kötötte. A következő 6-7 sor már vékonyabb felével („kalászával") lefelé került fel úgy, hogy az egyes sorok fedjék egymást, takarják a kötés helyét. A tető így sima, egyenletes lett. A tető egy-egy oldalára 7-8 sor zsúp került. A tető sarkait és tetejét „lefonták". A lefonott részek neve „koszorú". A vízszabályozások előtt a járás déli részein megtermett a tetőfedéshez szükséges nád, amit a Vág és a Nyitra szabályozása után a Párizs-patak vidékéről, Kisújfaluról és Köbölkútról szereztek be. A nádazáshoz rövidebb,