Cseri Miklós szerk.: Dél-Dunántúl népi építészete - A Pécsváradon 1991. május 6-8 között megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Pécs: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Janus Pannonius Múzeum, 1991)
Zentai Tünde: A lakóház fejlődése a Dél-Dunántúlon
ig. A nyugati vidékeken gyakori a talpasház, a dunai Alföldön a talpas szerkezet a 18. századdal eltűnik, sokáig jelentékeny marad viszont a földbe rögzített sövényfal. A 19. századra a vertfal eléri a végvárak 16. századi vonalát. Ettől nyugatra egészen a 19. század második feléig fönnmaradnak a kezdetlegesebb sárfalak, a réteges fecskerakás- és a sárgombócfal. Az alföldi területeken a vertfalnak az oszlopokra függesztett, deszkaemeléses technológiája honosodott meg, Somogyban és Zalában jobbára a kalodás módszert alkalmazták. A fal és a tető összekapcsolását szolgáló hosszú gerendapár neve Somogyban és Baranya nyugati oldalán koszorú (gerenda), tőlük keletre sárgerenda. A régió délkeleti vidékein: Ormánságban, Drávaszögben, a Duna menti széles sávban, a Zengőalján és a Sárközben a 20. század elejéig használták a régiesebb vóró megjelölést, amely a kalocsai Sárközben és tőle délre Bácskában volt gyakori. Zalában az ülés és kerülő vegyesen fordul elő a koszorú névvel. A tetőváz típusai közül a hosszúágas a Duna mentén, a tolnai Hegyháton, és Külső-Somogy keleti részén szórványosan a 20. századig fönnmaradt. Ettől nyugatra a 18. században helyét az ollószáras szerkezet foglalta el mintegy száz évre, amíg a szarufás tető mindkettőt ki nem szorította. A tetővázak terén egy észak-déli megoszlást is tapasztalunk. A 18. századtól, úgy látszik, Baranyában és a Dráva mentén a szarufás szerkezet uralkodott. Az ollószáras tető területén a múlt század derekáig gyakori volt a keresztirányú mestergerenda, amely eddigi tudomásunk szerint Somogy keleti határát nem lépte át. Belső-Somogyban és tőle gyugatra nem egy esetben még a 19. századi füstöskonyhák födémé is boronából készült. A tetőformát a Duna mentén, és általában ott, ahol hosszú életű volt az ágasfás-szelemenes tetőszerkezet, függőleges, háromszögű oromzatok jellemzik. A nagyobb nyugati régióban a favázas épületek födele mindkét végén ferdén leeresztett vagy elől csonkakonttyal végződik. Az utóbbiak között találhatók a faragott, áttört, festett deszkaoromzatok. A Duna mentén az alföldi jellegű deszkaorom későbbi és más típusú. A tetőfedésben a Dunántúli-dombság legnagyobb részén a kévézett zsúp uralkodik, az alföldi oldalon viszont a terített, fölvert zsúp általános. A tüzelőszerkezetek terén a legfeltűnőbb különbségek a 19. században mutatkoznak meg. Ekkor a szűkebb Dél-Dunántúlon kályhával fűtenek, a keleti oldalon viszont alföldi kemencével, valamint a kályha- és nyeregkemence alakú dórival. A kályhás területeken hosszan él a füstöskönyha, az alföldi vidékeken viszont igen korán megjelenik a szabadkémény. Az elzártabb talpasház-vidékeken még a 19. század első felében is föllelhetők a füstösház reliktumai. A nyugati oldal lakóházának teljes füsttelenítése csak a múlt század második felétől valósul meg, és jobbára mászókéménnyel. A térség legnagyobb részén a konyhákban belső sütőkemence áll, a délnyugati faházterületeken lényegében a múlt század végéig fönnmarad a boglyaalakú sövénykemence. Az alföldi tájakon ezzel szemben korán megjelenik az alacsony, boltozott, szögletes sütőkemence, de tovább él a ház falán a kinyúló kemence is. Az alaprajz, mint láttuk, leginkább a bejáratok rendszerében különbözik.