Cseri Miklós szerk.: Dél-Dunántúl népi építészete - A Pécsváradon 1991. május 6-8 között megrendezett konferencia anyaga (Szentendre; Pécs: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, Janus Pannonius Múzeum, 1991)

Zarko Spanicek: Az otoki szárazmalom Vinkovác mellett

12. kép. Malom {járgányház) maradványai Nova Gradiskán (Délnyugat-Szlavónia) A szárazmalomban hivatásos molnár, a "mester" dolgozott, akit malmosnak, "suvadzijá"-r\ak neveztek. Az őrlési munka mellett az ő feladata volt a zsákok kiürítése és megtöltése, a fogak és orsópálcák javítása és kicserélése, a malomkő megvágása. A mestert kizárólag a tulajdonosok fizették természetben és őrlési vámok térítésével. Kapott évente fél véka (közel 17 I) búzát minden tulajdonostól és összesen 10-12 m

3 tűzifát. Az őrlési vám fejében zsákonként 2 I körüli (1 "vitok") őrlemény járt neki tulajdonosonként. Az ilyen alacsony őrlési vám ellenére a mester jólétben élt, jelentős keresetre tett szert, mert sokat őröltek. A szárazmalmokban "őröltetők" is járhattak, akik nem voltak tulajdonosok. Az ő őrlési vámjuk nagyobb volt, amelyet a mesternek a malom fenntartásának céljaira kellett fordítania. Összefoglalás A 19. század második felében Szlavóniában a gőzmalmok, (tüzesmalmok) a vaternák megjelenése megrendítette a falusi malmok, így a szárazmalmok jövedelmezőségét is. Bizonyos előnyeinek (olcsóbb őrletés, a kisebb mennyiségek azonnali őrlési lehetőségei stb.) köszönhetően azonban századunk hatvanas éveiig működtek, elsősorban állati takarmányok őrlésére. A két háború közötti időben Kelet-Szlavóniában erre a célra is korszerűbb motormeghajtású malmokat vesznek igénybe, az ún. "srotaricá "-kat (Schrott-